A tanácsadó másnapja

6:00, csörög az ébresztő. Hulla fáradt vagyok, 3 projekten dolgozom egyszerre, alig aludtam az éjszaka, és egyszer még fel is riadtam arra, hogy azt álmodtam, nem küldtem el egy emailt. Bőrönd már rutin szerűen összepakolva, csak felöltözök, fogat mosok, energia szelet a zebbe, és már indulok is a vonathoz. 11:30-tól meeting Ingolstadtban.

Metróval megyek. Majdnem olyan gyors, mint a taxi, és legalább nem kell szarakodni a sofőrrel, aki úgyis mindig késik és aki semmilyen európai nyelvet nem beszél. Plusz még utána a költség elszámolással sem kell foglalkoznom, azzal úgyis mindig csak a baj van.

Embertelenül korán van, a metró még tök üres. Az állomáson azért már masiroznak a népek, mint a kis hangyák, de legalább ilyen korán csak az utazik, akinek dolga van, és nem kell a bámészkodó túristákat kerülgetni. Eszméletlenül hideg van, és bemondták, hogy a vonat késik. Annyit utaztam már, hogy bármikor bemehetnék a DB Loungeba, de sajnos olyan messze van az állomás ezen felétől, hogy 10 perc lenne, mire lesétálok. Meg még 10 perc vissza. Ennyit nem ér egy ingyen német kávé. Meg egyébként is, rajtra készen kell állnom az ajtónál, mikor begurul a vonat, mert nincs helyjegyem.

(Egy ilyen út, DB 1. osztályon 145 Euróba kerül. És ebbe nincs benne a helyjegy. Illetve benne lenne, ha lenne. De bevált szokás, hogy sokkal több jegyet eladnak, mint ahány hely van. Igy pedig könnyen meglehet, hogy nem tud mindenki leülni.

Azért nem ennyire triviális a dolog, mert ezek a jegyek egész nap érvényesek. Sőt, van ami egész héten. Az első helyjegy ingyenes, utána pedig 4-6 euró, szóval a 145 eurós alapárhoz képest semmi. Meg aztán úgyis a cég fizeti. Szóval bevált tanácsadó szokás, hogy aznap, amikor utazni akar az ember, megvesz 3-4 vonatra helyjegyet, aztán csak egyet használ el. Nos, nekem, mivel csak pár nappal korábban szóltak, hogy ide kell utaznom, már egyáltalán nem jutott ilyen jegy. De hátha elegen nem jönnek ahhoz, hogy majd le tudjak ülni.)

Az alkalmazás azt írja, hogy szokatlanul nagy a forgalom a járaton, azért nincs helyjegy. Nos, hónapok óta majdnem minden héten ezzel a vonattal járok, és kívétel nélkül mindig megjelent ez a felirat. És mindig tele is volt a vonat. Nem tudom, hogy a DB-nél mi a szokatlan, de nálam ez már nem az.

Fél óra késéssel begurul a vonat. Leszáll majdnem mindenki, aki csak Kölnből jött Frankfurtba robotolni, én pedig felugrok a kis bőröndömmel. Vadul pásztázom a kijelzőket, melyik hely foglalt és melyik nem, míg megpillantok egy BahnComfort helyet üresen a folyosó végén. Tökéletes.

Elvileg ezekre a helyekre csak azok ülhetnek, akik elérték a BahnComfort statuszt a DB-nél. Ez olyasmi, mint a Frequent Flyer a Lufthansanal, csak ebből nincsenek különböző szintek, és nem mérföldre adják, hanem elkölött euróra. Tehát aki ebben az évben már elköltött 2000 Eurót vonatjegyre (helyjegy nem számít) az megkapja ezt a státuszt. Hát nekem ez ekkor már kétszer is megvolt, így nyugodtan helyet foglaltam. Volna. Mikor odaértem, konstatáltam, hogy valakinek bizony rajta van a táskája az ülésen, kabátja a fogason, és kávéja az asztalon. Remek, csak WC-re ment.
Mivel közben összegyült előttem és mögöttem is több tíz helyre vadászó álmos zombi, inkább én is fogtam a kis gurulósom, és tövább verekedtem magam a másodosztály felé.

Ott azért szokott lenni pár szomorú hely. A gond nem is az velük, hogy nem bőr az ülés, meg hogy nem hoznak csokit útközben. Hanem, hogy plusz egy oszlop ülés van. Így pedig nem igazán kényelmes elférni. Na majd meglátjuk.

Az út szörnyen unalmas, fák, hegyek, felhő gyárak, alagutak. Századjára. Inkább megírom az emailt, hogy késni fogok a vonat miatt, meg dolgozom kicsit, hogy legyen mit felmutatni mire beérek.

Az első megállónál leszállt a mellettem ülő néni, és felszállt helyette egy 150 kilós faszi. Na erről beszéltem. Konkrétan átfolyt az ülésemre. Meg rám. Jobb légitársaságoknál ezért kell 2 helyet foglalni a repülőn.
Mindegy, a munkáról ennyit, mert nem fér el a laptopom az ölemben, magzatpózban kuporgok az ablak mellett, és próbálok lélegezni.

Végre Ingolstadt, megérkeztünk. Szaladok a taxi állomáshoz, de a másodosztályú kocsiktól olyan messze van a lejárat, hogy minden más öltönyös beelőz. Mire odaérek elfogynak a taxik. Sebaj, 15 perc alatt megfordulnak, addig álldogálok itt a bajor télben.

Megérkezünk, KP-val fizetek, mert ebben a faluban mással nem lehet, már megtanultam. Még a subwayben sem fogadnak el kártyát, a taxis meg aztán biztos nem fog. Még jó, hogy a hotelben lehet :).

Nyitnám az ajtót, mikor eszembe jut: a belépőkártyám a kisasztalon hagytam, mert a múlt héten másik projektre mentem Hanauba, és kitettem. Fasza. Nembaj, felhívom egy kollégám, engedjen be. Kinevet, de azért persze megteszi, úgysincs bent semmi dolga.

Végre megint fűtésben. Akkor kezdhetjük is a munkanapot. Ledobom a bőröndöm, kis smalltalk, majd megyünk ebédelni. A céges menzán curry-wurst van. Az igazi német street food (a döner után persze). Egy debrecenit kisütnek, felvágják karikákra, megúsztatják fél liter ketchupban, és hintenek a tetejére egy csipe curry port. Az utcán legalábbis. A menzán nem vágják fel, csak kapsz egy jó nagy debrecenit, mellé köretnek sültkrumplival. Nyomhatsz magadnak ketchupot, meg ki van téve egy tál curry, de a ketchup úgyis elfogyott, úgyhogy inkább csak kolbászt eszem, krumplival.

Kell is az energia, délután nagyon fontos meeting lesz. Az elmúlt 2 hónap kudarcba fulladt megbeszélései után talán végre sikerül döntést hoznia az API Tanácsnak arról, hogy a paraméterek nevét kisbetűvel kezdjük, majd szóközök nélkül, a következő szóval egybeírva, azoknak első betűjét kapitalizálva folytassuk, vagy végig kisbetűvel, szóközök helyét pedig alulvonással illusztrálva írjuk ezeket. A céges sztenderdizálás nagyon fontos, ettől lesz átlátható és követhető a kódbázis, ez mindenkinek csak előnyére válhat. Már, ha egyszer sikerül eldöntenünk, hogy mi is legyen az igazság. 2 hosszú hónap után úgy tűnt már sikerült egyességre jutnia a 30 fos társaságnak, de az utolsó pillanatban az egyik Product Owner megvétózta a döntést. Kért egy hetet felkészülni az érvelés kidolgozására, terv szerint ma ezt fogja prezentálni, és végül, dönthetünk.

Előbb egy gyors kávé, mert a meeting 2 órát fog igénybevenni, szünet nélkül. Mivel a mi irodánkban nincsen kávéfőző, átmegyünk az utca végére a kollégákkal. 1.9 euró egy espresso, de legalább egész jó.

Összegyűltünk a nagyteremben, hogy mind a 30-an beférjünk. 20 fős a terem, de úgysem jön el mindig mindenki. Most épp 22-en voltunk, meg még ketten skypeon. Ketten állnak, belefér. Várunk, és várunk, 15 perc késés eddig, és hát akár kezdhetnénk is, de a PO aki megvétózta a nagy döntést, nincs jelen. Hát mit lehet tenni, ay Agile Coach megnyitja a meetinget nélküle. Vitatkozunk kicsit a kérdésről megint. Van aki akinek nem tetszenek az alulvonások. Van akinek többmillió soros kódokat kellene átírnia a csapatának, hogy a nagy céges sztenderdnek megfeleljen a váltás után, és van, aki szimplán nem érti, hogy mi az a paraméter úgy egyáltalán, amit el akarunk nevezni. E miatt tartunk is egy kis 15 perces kitérőt, míg valaki elmagyarázza, hogy mi az a paraméter. A konklúzió az, hogy nem paraméternek kellene hívni, hanem változónak, mert így mindenkit csak összezavar. Erről majd megint szavazni fogunk, de nem jelöltük ki, hogy mikor.
A társaság fele hátul nem hallja, hogy mi a vita tárgya elöl, ezért elkezdtek arról beszélgetni, hogy ma reggel leállt pár kritikus céges rendszer, és még mindig nem sikerült újra elindítani őket. Persze a beszélgetés zajától aztán én már középen sem értettem, mi történik elöl.

Így ment ez még pár percig, majd mikor az Agile Coach másfél óra után úgy látta, hogy a vitának nem lesz eredménye a vétózó nélkül, javasolta, hogy megmutatja nekünk a powerpoint prezentációját arról, hogy miért is van szükség Agile Coachokra egy ilyen meetingen.
Két diából állt, nagyon megható volt.
Ez után pedig körbeosztott zöld és rózsaszín cetliket a segéd Agile Coach, és az Agile Coach diktálta, ahogy mint korábban minden meetingen, válasszuk ki a két cetli közül azt, amelyik jobban tükrözi a hangulatunkat, és pontozzuk rajta 1-től 10-ig, hogy mennyire éreztük jól magunkat ezen a meetingen. Ez után a segéd Agile Coach összegyűjtötte a cetliket, és közölte, hogy a múltheti meeting végeredménye 8.4 volt.
Elégedetten körbenézett mindenki, majd lecsuktuk a laptopokat, és mindenki indult útjára, a többi irodába.
Döntést nem hoztunk, sem az eredeti témában sem másban. Ahogyan felelősöket és határidőket sem jelöltünk ki. De ez a szakma már csak ilyen. Jövőhéten ugyan itt, ugyan ekkor.

Szörnyen elfáradtam. Már nem azért, mert szellemileg megterhelő lett volna a téma, hanem mert iszonyú nehéz ennyi emberre koncentrálni. Egyikük sem natív angol, a meeting mégis angolul megy. Ami egyrészt nagyon jó, másrészt viszont van a dolognak egy érdekes vonása. Mindenki folyékonyan beszél angolul, de a többség természetesen nem tökéletesen. Van egy alap szókincsük amivel operálnak, és mindent el is tudnak mondani, de valahogy kifejezetten fárasztó. A Thing explainerre emlékeztet a dolog. https://xkcd.com/thing-explainer/
https://xkcd.com/1133/

Kaptam egy emailt közben arról, hogy foglaljam át az óráimat és a költségeimet egy másik belső kódra. A hónapban már negyedjére. Az elmúlt fél évre visszamenőleg. És mivel az SAP 1993-ban, amikor ezt a rendszert írta, még nem gondolt se 640 pixelnél szélesebb monitorra, se csoportos kiválasztásra, elég macerás a folyamat. Szóval engem ma már nem érdekel, ha olyan fontos, majd írnak mégegyszer.

Veszem is a táskámat, és hívok egy taxit a hotelhez. Ebben a gyönyörű kisvárosban ugyan a hotelok drágák, de cserébe jó szarok is. Nincs egy hotel lánc sem, csak egyedi darabkák. Ráadásul se csillagban, se tisztaságban nem bővelkednek, de legalább az elvárások egy idő után erőteljesen redukálódnak. Sebaj, ezen a héten egy újat próbálok ki, itt még nem jártam. Állítólag valamikor volt 4 csillagja is, csak az egyik leesett, és mindössze 174 euró volt éjszakánként, reggelivel.
Persze a reggeli mindnél ugyan olyan. A városban van egy catering cég, és attól rendeli a kaját mind, nincs saját konyhájuk. Szóval ösztöneimre hagyatkozva bemegyek a hotel mögött álló Edekába, és veszek valami vacsorát meg reggelinek valót. Mert sajnos éttermekkel sem igazán büszkélkedhet a város.
Mivel a hotelekben jellemzően nincs hűtő, kénytelen vagyok előre elkészített szendvicseket, tonhal konzervet, és hasonló egyszerre hidegen fogyasztható, esetleg reggelig elálló termékeket vásárolni. Ha van vízforraló a szobában lehet csinálni zacskós levest, de Ingolstadtban jellemzően nincs :).

A becsekkolás könnyen ment. A recepciós megkérdezte, hogy ukrán vagyok-e. Kicsit mintha megsértődött volna, mikor mondtam, hogy nem, de aztán csak elengedett. A szobába érve iszonyú sörszag csapott meg. Fél perc keresés után meg is találtam a bűnösöket. Két üres sörösüveg leskelődött rám a polcról. Megfogtam őket, levittem a recepcióra, mondván ezeket nem kértem, cserébe viszont adhatna egy kanalat, hogy legalább a joghurtot belapátolhassam, amit vettem vacsorára.

Lezuhanyzom, hogy legalább én tiszta legyek, ha már a szoba nem az, és bevetem magam az ágyba, hosszú nap volt. De már csak 3-at kell aludni, és mehetek haza Frankfurtba. Aztán persze hétfőn újra, de addig is, hétvégén legalább ehetek egy jót.

Éjszaka óránként felkeltem, mert a fűtésként használt légkondi fokozatot váltott olyan kattogással, mintha a paksi erőmű turbinája indulna be.