Több, mint egy éve élek Németországban, és tanácsadóként előtte is sokat jártam, így elég jó rálátásom van a migránshelyzetre.
A közeg Frankfurtban nagyon változatos, könnyű elvegyülni. Nagy multik, főleg tanácsadó cégek és bankok vannak a városban, valamint nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Központi Bank. Az én munkahelyemen, mikor csatlakoztam, a 25 fős csapatunkban 13 különböző nemzet képviseltette magát. Voltak orosz, ukrán, olasz, angol, német, koreai, indiai, magyar, grúz, lengyel, török, spanyol, kínai és a jóég tudja miféle népek. A legnagyobb számban beszélt nyelv az angol után, – ami a munka nyelve – a hindi volt, a német a harmadik. Persze ez azóta változott, a kollégák jönnek mennek, a fluktuáció mint mindenütt, itt is nagyon magas. Aki pedig maradt, mindenki (több-kevesebb lelkesedéssel) tanul németül. Tehát nyelvtudás miatt szinte senkit nem ér hátrány. Néhány céges levél németül jön, de ott gyorsan segít a google translate, illetve előfordulhat a boltban, hogy 1-1 alkalmazott nem beszél angolul, de a kollégája biztosan segít. A városházán beszélnek angolul, az egészségbiztosítónál pedig akár még magyarul is regisztrálhatunk. Van magyarul beszélő orvos is a városban, de akár boltban, pékségben, étteremben és még az irodában is találkozhatunk magyar alkalmazottakkal Frankfurtban.
A nyelv tehát nem akadály, viszont ha az ember épp vidéken dolgozik, és részt akar venni a munka “informális” részében is, és csatlakozna a beszélgetéshez cigiszünetben, érdemes megtanulnia a nyelvet.
A bőrszín egy másik érdekes kérdés. Ki lehet-e szúrni az emberről, hogy honnan jött, csak ránézés alapján?
Nos, talán korábban már meséltem itt, a legjobb példám erre, hogy mikor két német kollégámmal, a marokkói ősöktől származó fejkendős, fekete bőrű és a német apától és filippínó anyától származó, ferde szemű, de egyaránt Németországban született élt és nevelkedett lányokkal sétáltunk a metró felé, egy idegen odajött hozzánk útbaigazításért. Ránk nézett, majd hozzám fordult, és kérdezett valamit. Hármunk közül azt hiszem én néztem ki a “legnémetebbnek”, viszont én voltam az egyetlen, aki egy szót nem értett abból, amit mondott.
Hófehér norvégtól kezdve sárga kínain át, kreol paraguayi, barna indiai, fekete marokkói, minden található, mindenféle árnyalatban és eloszlásban. Ha felszállok a villamosra a városban, mindegyikkel találkozom, és nem tudom megmondani, hogy ki hol született és mióta van Németországban, ahogy ők sem tudják, hogy én mióta vagyok itt.
Közbiztonság. Szerencsére nem volt rendőrségi ügyem és nem is tervezek ilyesmit. Néha átmegyek a zebrán akkor is, ha piros a lámpa, de ennyire azért elnézőek a helyi hatóságok. A metrón ritkán van ellenőr, mégis mindig van jegye mindenkinek. Itt még soha senki nem kötött belém, nem próbáltak meg se kizsebelni, se cigit tarhálni. Hajléktalanok kéregetnek néha, sajnos főleg magyarul: “Aggyá’ má’ egy eurót, bitte!”, de ez egészen elenyésző. Pedig itt nem is illegális hajléktalannak lenni. Állítólag egész jó a szociális rendszer, bár nem tervezem kipróbálni.
A munkám során úgy érzem egyenlő félnek tekintenek, nem úgy, mint amikor a magyar leányvállalaton keresztül dolgoztam. Egyik pillanatról a másikra az olcsó munkaerő státuszból a kolléga státuszba kerültem. Persze sok szarba sikerült belefutnom, de ezt inkább a tanulópénz rovására írnám, mint “pályakezdő”. Röviden: a szakmámról sokat tudtam, az üzletről nem annyira. Szóval azt hiszem elégedettek velem.
És hogy mit nyerek ezzel én? Új embereket, kultúrákat ismerek meg. Összehasonlíthatatlanul magasabb életszínvonalon élek, mint otthon. Magasabb a fizetésem. Megtanulok egy új nyelvet. Nem tudom, hogy meddig maradok és hogy mi lesz a következő állomás, de egyelőre jól érzem itt magam. Összességében úgy gondolom, megéri Németországban migránsnak lenni.
Engeddel 