Mióta visszatértem a felettébb izgalmas budapesti hétköznapokhoz, nem posztoltam. Viszont most megérett az idő, hogy fellendítsem az engeddel világhírű gasztroblogját. A sütemény ugyan nem ma készült, de annak idején szorgosan végigfényképeztem a folyamatot, így most bloggá formálva megtanítok mindenkit, hogy hogyan készíthet magának avokádós browniet. Hogy miért ne sima browniet? Azért.
Continue reading Gasztroblog 3. epizód – Az avokádós brownie támadása
Az utolsó órákkal és a hazaúttal még tartozom, de jó volt nagyokat aludni, kenyeret és krumplit enni meg pihenni, úgyhogy csak most fogom pótolni.
Legutóbb szombaton írtam, a botanikus kertekről, de csak itthon vettem észre, hogy a képek felét nem töltöttem fel, úgyhogy, ha érdekel, nézzetek vissza oda is.
Vasárnap dél körül keltem, nagyjából összepakoltam a bőröndömet, kivittem a szemetet, reggeliztem, zuhanyoztam, majd elindultam a legközelebbi plázába további ajándékok után kutatva. Volt még egy fontos küldetésem, az esti karácsonyi partihoz kellett piát szereznem. Előre lehetett stoppolni, hogy ki mit szeretne vinni a buliba, és mivel nem vagyok nagy konyhamester (lásd a gasztro blogom) úgy éreztem, hogy jól járok, ha gyorsan beírom magam az italokhoz. Gondoltam, hogy összedobok nekik egy autentikus Goulash Soup-ot, vagy egy jó töltött paprikát, de alapanyag, eszközök és képesség hiányában egy tálca Calsberg és egy fanta lett a vége. Persze csak kisdobozos, de ilyen olcsón még nem vettem sört mióta itt voltam, és amúgy is a karácsonyi parti egybe esett a búcsúbulimmal, úgyhogy egye fene.
Viszont a kötelességeim itt még nem értek véget. Fontos feltétel volt a belépéshez a karácsonyi hangulatú jelmez. Előző délután is azt kutattuk Kevinnel Chinatown-ban, konkrétan nulla sikerrel, és két óra szenvedéssel később a plázában sem jutottam előrébb, ezért beneveztem a joker jelmezre, amit tudtam, hogy mindenkin ott lesz. Ez pedig a mikulás sapka. Igazából jópofa volt, ahogy odafelé négy fehér európai srác a metrón meg a kisboltban rezzenéstelen arccal, mikulássapkában beszélget. Mindenki megbámult minket 🙂
Mikor indultam, természetesen még sikerült megszivatnom magam. Olyan furcsa zárak voltak a lakásban, amiről azt hiszem már írtam az első posztok valamelyikében. A lényeg, hogy nem kilincs, hanem ez a door knob, vagy mi a neve, tudjátok. És kívülről csak kulccsal lehet nyitni, belülről meg úgy működik, hogy van rajta egy gomb, amit ha megnyomsz, és bezárod az ajtót, akkor kívülről már csak kulccsal lehet nyitni. Na hát szerintem ezt arra tervezték, hogy az ember a lehető legkönnyebben zárja ki magát a házból. Több, mint egy hónapot túléltem vele, de még a wc-re is vittem magammal a kulcsom, hátha elcseszem. Na gyakorlatilag az utolsó nap, pont amikor indultam a bulira, léptem ki az ajtón, és észre vettem, hogy bekapcsolva hagytam a légkondit. Visszamentem, kikapcsolni, persze a kulcsot a kezemből az asztalra tettem közben, és lendülettel ki is mentem. A kulcs az asztalon maradt. Ahogy kattant a zár leesett. Mit tegyek most, ki sem tudok menni a bejárati ajtón, hát felhívtam a landlordot, hogy mi a teendő ilyenkor. Mondta, hogy semmi pánik, menjek a konyhába, nyissam ki a fiókot a mikró alatt, és ott van egy pótkulcs minden szobához. Hát az első dolog, ami eszembe jutott az volt, hogy… Ez most komoly? Bármikor, bárki a lakásból be tudott volna jönni a szobámba? Aztán persze inkább örültem neki, kinyitottam, meglett a kulcsom, majd közölte, hogy ő is örül, mert egyébként épp Indonéziában van, úgyhogy nem tudott volna segíteni.
Azért a buli előtt még felugrottunk Julian, a német srác apartmanjába, ő még sütögetett, mi meg söröztünk az erkélyen és bámultuk a várost a tízenhatodikról. Aztán egy gyors fifa meccs után nekiláttam a jelmezemnek. Mert csak sejtitek, hogy nem elégedtem meg egy sapkával 😀
Vettem egy alkoholos filcet, és az egyik fehér pólómra rajzoltam egy fenyőfát és egy hóembert kezdetnek.
Közben elkészült a krumpli, úgyhogy indultunk is partizni. A leírásból (és a képből) annyit tudtunk, hogy az irodából tizen meg vagyunk hívva, és hogy lesz medence. A meghívottak főleg huszonévesek voltunk. Hát ott szembesültünk a ténnyel, hogy rajtunk kívül még kétszer annyian voltak, családosok, gyerekekkel. Semmi gond, kezelésbe vettük a bulit, mert a helyiek elég visszafogottak voltak. Különféle játékokkal készültek. Mindenkit kisorsoltak egy asztalhoz, és az egy asztalnál ülők alkottak egy csapatot. Gyakorlatilag a mi asztalunk Veronican és rajtam kívül egy katasztrófa volt abban a tekintetben, hogy akinek ott kellett volna ülnie, az nem talált oda, cserébe más asztaloktól hozzánk ültek. De semmi gond, játszottunk így. Az első feladat az volt, hogy lakjunk jól. Sikerült. Egész jók voltak a házi ázsiai kaják, nem is csíptek annyira, meg minden.
A második feladat az volt, hogy ismerjük meg egymást egy kicsit jobban. Minden asztal kapott egy pohárnyi M&M’s-t, mindenkinek ki kellett vennie hármat, majd elmondták, hogy melyik szín mit jelent, és sorban a színek szerint kellett megosztanunk egymással a legjobb élményeinket, kedvenc ételeinket, hobbinkat, stb. A következő feladat az volt, hogy álljon ki minden csapatból egy-egy ember és ezekből a sztorikból adja elő a kedvencét. Aztán volt egy, ahol találomra minden csapatból kiválasztottak egy embert, nem tudtuk, hogy miért, és az nyert, akinek a legtöbb készpénz volt a tárcájában. Hát igen. Ezt a játékot nem szívesen játszanám otthon. Volt még egy éneklős, meg egy limbózós játék is. Itt nagyon csodálkoztam, hogy az ázsiaiak mennyire nem hajlékonyak. Az európai srácokkal szétvertünk mindenkit, pedig mindenkinél magasabbak voltunk legalább egy fejjel 😀
Aztán jött a szabad foglalkozás, iszogatás, medencébe ugrálás, és a party vége felé, mikor a gyerekesek már szállingóztak el, természetesen felállítottunk egy beerpong asztalt. A többség nem ismerte a játékot, úgyhogy fehér barátaimmal prezentáltuk a szabályokat és azt hiszem kicsivel nagyobb sikert arattunk vele a vártnál. Általában megunják az emberek nézni, mikor a könnyű poharak lementek, és elkezd laposodni a játék 😀
Ez után sajnos mennünk kellett, mert zárt a hely, úgyhogy a német sráchoz mentünk vissza és ott folytattuk. Csatlakoztak a lakótársai is néhány játékhoz, majd valamikor hajnalban hazamentünk. (:D)
Ez lett a végeredmény:
Reggel kicsit nehezen keltem, és még volt mit pakolásznom, úgyhogy csak dél körül értem be dolgozni. Igazából már nem volt különösebb dolgom, csak be kellett mutogatnom a művemet a többieknek. Úgy érzem első körben túl sok információ volt, úgyhogy a felénél azt mondták, hogy elég lesz, úgyis megyek még vissza. Hát úgy legyen. Lementettem mindent, majd elbúcsúztam mindenkitől, és visszamentem kicsekkolni a szállásról.
Este hat óra körül volt, a gépem pedig hajnal 1:20-kor indult. Még beugrottam egy plázába az MRT mellett, kajáltam, vettem egy-két dolgot, majd elindultam a reptérre. Több, mint egy órát metróztam, majd még át kellett mennem egy másik terminálba a SkyTrain-el, ami egy ugyan olyan metró, mint a másik, csak kisebb, jobb a neve, és a terminálok között jár.
A bejáratnál egyébként ez fogadott:
Maradt majdnem öt órám a reptéren, a Changi Airporton, amit évek óta a legjobb reptérnek szavaznak meg, úgyhogy nem volt nehéz elcsesznem az időt. Az egyetlen dolog, ami zavart, hogy rohadt fáradt voltam az előző este miatt, de miután lepasszoltam a bőröndöm a becsekkolásnál már nyugodtan sétálgattam körbe. Van ott minden, mozi, medencék, üldögéltem egy kaktusz kertben, egy tavirózsa kertben, ahonnan néztem a felszálló gépeket, de inkább bementem utána, mert meleg volt kint. Néztem a discoveryt kényelmes fotelekből, sétálgattam a duty free-ben, elköltöttem a maradék dollárkáimat, majd nyílt is a kapu, úgyhogy szálltam be a gépre. Itt nem úgy volt a motozás, mint otthon, vagy Dubajban, hogy gyakorlatilag amint belépsz a reptér területére túlleszel rajta. Itt csak közvetlenül a felszállás előtt. Először azt hittem, hogy ez így tök gáz, mert most itt sorakozik ennyi ember, és milyen lassú lesz, meg kapkodás, meg minden, de semmi ilyen nem volt. Már a sorban egy néni ellenőrizte a boarding passom, az útlevelem, majd külön mondták, hogy mit hova tegyek, laptop, telefon, táska, öv, stb. Átmentem a fémdetektoron, volt időm meg helyem visszaöltözni. Gördülékenyebb volt, mint otthon. Aztán felszálltam az első gépre. Boeing 777 volt. Arra rögtön rájöttem, hogy a belső berendezésnek nincs sok köze a gép típusához. Szerencsére nem olyan ősrégi monitort kellett néznem, ahol úgy jön a műsor, mint a kábeltévén, hanem rendesen választhattam magamnak filmet, megállíthattam, indíthattam, minden. Nem volt olyan jó, mint amikor Dubajból mentem Szingapúrba, de majdnem. A repülés átlagos volt, nem volt semmi különösebb gond.
A pilóta nem volt túl aggódós. Van aki, ha szólnak neki, hogy szél jön, már villantja is az öv bekapcsolós lámpát mindenkinél, meg bemondja, meg minden, hosszú percekig. Hát ennél olyan örvényeken mentünk át, hogy majd kiestem a székemből, és semmi. De nem baj az szerintem, nem volt semmi gáz. Aztán leszálltunk, ugyan abban a terminálban voltam, mint amikor jöttem, csak a másik felén, és megláttam, hogy tényleg mennyire hatalmas az is. El kellett csesznem három órát, ami nem volt könnyű, mert itt már tényleg nagyon álmos voltam. A dubaji reptér nem olyan átszállás barát, nincsenek kényelmes fekvő helyek, mint a Changin, mégis sokan aludtak, földön, padokon, stb. Kicsit sétálgattam, üldögéltem, aztán csak elment az idő. Beszállásnál már hallottam magyar hangokat. Budapestre azért nem volt tele a gép. Ahol ültem három hely volt egymás mellett, és mind a kettő másik üres volt. A mögöttem ülőnél ugyan ez. A repülőhöz busszal mentünk ki. Korábban mindig csak át kellett sétálni egy folyosón. Ez annyira nem tetszett. És nem szólítottak szektoronként sem beszállásnál, gondolom, mert kevesen voltunk. Ez is nyugis repülés volt, viszont ez már világosban.
Alvó emberek a dubaji reptéren:
Órákon át nézhettem a sivatagot meg a köves pusztaságot Iraq, meg a környező országok felett. Tényleg nagyon érdekes, mennyire élettelen terület. Aztán láttam havas hegytetőket is, egyre többet, majd végül csak havat mindenütt 🙂
Még nem is voltunk Magyarország felett, mikor a gép már elkezdett ereszkedni. Ahogy átjöttünk a határon, mindenhol összefüggő fehér felhőket láttam. De tényleg végig. Aztán, mikor leszálltunk, akkor vettem észre, hogy ugyan belementünk, de nem akart vége lenni, csak felhő és felhő és felhő, aztán a reptér és már landoltunk is. Akkor jöttem rá, hogy ez nem felhő volt, hanem köd. Hatalmas köd volt, és nagyon hideg. Nekem meg nem volt kabátom 😦
Szerencsére Dávid és Krisz már vártak a reptéren egy üveg Chivassal, pedig fél órával hamarabb érkeztem 🙂 Felmelegedtünk, beszélgettünk kicsit, majd jöttek anyáék is, és mentünk hozzá Szegedre.
Otthon pedig ez fogadott:
Azóta ott voltam, most pedig ülök a vonaton, előbb Budapest, majd Tiszaújváros felé.
Egy posztot ezen kívül még tervezek, de nem tudom, mikor fogom tudni megírni. Nem tudom még, hogy mikor megyek vissza, egy ideig még mindenképpen itthon leszek, úgyhogy, ha valakinek van kedve meginni egy teát vagy egy sört, nyugodtan írjon itt, vagy facebookon, vagy ha tudja a számom, hívjon fel, szívesen mesélek még 🙂
Boldog Karácsonyt mindenkinek!
Sziasztok!
Szóval ma felkeltem, lezuhanyoztam, reggeliztem, fogatmostam, felöltöztem, és pont, mikor kiléptem volna a házból, leszakadt az ég. Még szerencse, hogy előtte. A botanikus kertekhez akartam menni, de így volt egy kis időm, és elkezdtem írni egy blogposztot, amit még nem tettem közzé, talán majd holnap. Meglátjátok.
Ma négy hete indultam el, és nagyjából ezzel egy időben kezdtem el blogolni is. Mivel 1-2 alkalmat kihagytam, így ez idő alatt összesen 25 posztot írtam.
Tegnap nem írtam semmit, de már a tegnap előttit sem postoltam facebookon, mert csak pár sor volt. (ha nem láttátok, ott van a sorban ez alatt :))Igazából nem történt semmi érdekes, dolgoztam, hétvégén meg végig szakadt az eső sajnos, úgyhogy nem is nagyon mentem sehová, azt pedig nem írtam le.
Ma jött kajálni a brit srác is velünk, amúgy kb hetente egyszer szokott csatlakozni, mert vagy túl meleg van kint, vagy esik az eső, vagy valami kifogása mindig van. Pedig több, mint tíz éve itt él, megszokhatta volna 🙂
Megtudtam, hogy ő sem járt mesterképzésre, bachelor után rögtön phd-zett. Pár éve még angliában is így ment ez. És nem tudom, hogy ezt írtam-e már, mert korábban is említette, és akkor is rácsodálkoztam, de most is mesélte, hogy mennyire tipikus brit szokás a pub lunch, amikor mindenki pub-ban ebédel, és megiszik hozzá 1-2-4-5 sört, majd vissza megy nemdolgozni a munkahelyére 🙂 Állítólag egész decemberben ezt csinálják, és nem lehet elférni a londoni kocsmákban, mert mind tele van délben. Volt róla egy műsor is a bbc-n, hogy ilyenkor mennyire csökken a produktivitás országszerte.
Vettem ma egy ilyet:
Jázmin zöld tea. A coca cola gyártja, ennek megfelelően elég édes is, de nagyon különleges íze van. Otthon még nem láttam, de javítsatok ki.
Tegnap hulla voltam, és már 8-kor elaludtam, aztán reggel 8-kor keltem. Elég jó volt.
Nagyon gyorsan telik az idő, már csak másfél hetem maradt itt, pedig egyre jobban teszik ez a hely. Kezdem megszokni a kaját, az embereket, a szokásokat, azt hiszem szívesen élnék itt 1-2 évet.
Reggel felkeltem, komótosan, nem kapkodva bementem az egyetemre, majd nekiláttam a munkának. Eddig semmi extra.
Újabb hétfő, újabb hét, de egyáltalán nem bánom. Nem volt tegnap este sem, és ma sem rossz érzésem, hogy dolgoznom kell. Érdekes, pont ma írta valaki, miközben mentem haza, hogy milyen jó nekem, már vége a napnak, nem kell szenvednem. És belegondoltam, hogy igazából, csak azért jöttem haza, mert éhes voltam, ha vissza kellene mennem dolgozni, egyáltalán nem bánnám.
Engeddel 