Talán írtam is róla annak idején, hogy mikor Németországba költöztem mennyire meglepődtem azon, hogy milyen sportosak és egészségesek az emberek úgy általánosságban. Volt főnököm akkor 65 évesen, épp nyugdíj előtt minden hétvégén futott 10km-t a domboldalon és emellett jógázott is.
Az én nagymamám ilyen idősen már évek óta bottal járt.
És azt hiszem, abban a környezetben, amiben felnőttem, inkább ez a normális. A miértekben ebben a posztban nem mélyednék el, röviden talán a kategóriákkal magasabb társadalmi jólét, kiegyensúlyozott, stressz mentes hétköznapok és az egészséges életmódra való tudatos nevelés az, ami együttesen megadja a lehetőséget és készteti az embereket arra, hogy időt, energiát és odafigyelést szenteljenek a sportra, étkezésre és úgy általában a testi, szellemi egészségre.
Viszont amikor Svájcba költöztem még a német tapasztalatok után is konkrétan kulturális sokként ért, hogy itt mennyire sportosak és egészségesek az emberek. Szinte mindenki síel, fut, biciklizik, túrázik és megannyi más sportot űz – ezeket csak a természet adta lehetőségek miatt emeltem ki. A pályaudvarok minden hétvégén reggel megtelnek túrázókkal, mászókkal, vagy épp síelőkkel. Az infrastruktúra fel is van készítve erre, a vonatokon sí és snowboard állványok, bicikli tárolók vannak, ahogy azt kell is.
A munkahelyeken – legyen az kis startup, vagy nagy multi – teljesen bevált szokás, hogy az emberek ebéd előtt elmennek egy félórát, órát sportolni, lehet az futás, biciklizés, kondi, szervezett cross-fit, vagy kinek mi esik éppen jól.
Ennek megfelelően kifejezetten kellemetlenül is éreztem magamat, mikor egyedül maradtam az irodában fél 12-kor, vagy amikor túrázás közben, hegynek felfelé, levegőért kapkodva megelőzött egy nyugdíjas néni, az unokájával a nyakában.
És nem túlzok, szeretnék tudni olyan lendülettel felszaladni a Grosser Mythen tetejére, mint egy terhes svájci nő, olyan magabiztossággal letekerni a mountainbikeommal az Engelbergről, mint egy helyi nyugdíjas csoport, vagy úgy síelni, mint egy 2 éves svájci kölyök – akit egyébként mikor lecsatolja a léceket még ölbe kell venni, mert járni még nem tud, de a piros pályán már egyedül lecsúszik.
A kezdetek
Hazudnék ha azt mondanám, hogy sosem voltam sportos. Gyerekkoromban éveken át úsztam, kosárlabdáztam, heti 5 edzés, hétvégén pedig meccsek, vagy csak az utcán dobáltunk a haverokkal. Egyetem alatt és után már csak heti 1-2 alkalommal kosaraztam, de akkor úgy gondoltam, hogy az is bőven elég, a legtöbb ismerősöm még ennyit sem sportolt – már ha egyáltalán bármit is sportolt. Azt gondoltam, hogy ez nem a felnőtteknek való, legfeljebb a profiknak és a tesiszakosoknak.
A német években pedig még egy kis szünetet is tartottam, mivel tanácsadóként, városról városra járva még nehezebb volt megfelelő sportot és csapatot találni – kifogást meg annál könnyebb.
Az itteni kezdeti sokk után viszont beláttam, ha integrálódni akarok, mindenképp el kell kezdenem sportolni. A lezárások miatt egyébként is túl sokat ültem itthon, viszont sajnos a lehetőségek is korlátozottak voltak. Mit tud csinálni (a legegyszerűbben) az ember, ha nem akar idegen emberek között izzadni a világjárvány idején?
Elkezdtem hát kocogni. Korábban is csináltam már ilyet, de őszintén sosem voltam valami jó benne. Lassú is voltam, hamar is elfáradtam, de gondoltam majd most hátha. A futás nagyon egyszerű sport. Ha jó az idő csak egy pár futócipő kell hozzá, és amint kilép az ember az ajtón már kezdheti is. Az én problémám ezzel csak annyi volt, hogy egy domboldalban lakom. Ha felfelé indulok el, elfáradok. Ha lefelé, akkor miután elfáradtam, utána kell felfelé futnom hazafelé. A legelső futásom előtt azt gondoltam, hogy valószínűleg úgysem tudok még messzire futni, legalább majd a dombon jól elfáradok, elindulok hát felfelé. 300 méter után éreztem, hogy gondjaim lesznek, majd egy lépcsősor következett. Mire a tetejére értem, már csak sétáltam, fent pedig meg kellett állnom. Kapkodtam a levegő után, vér ízét éreztem a számban, és hányingerem volt. 500 méter után fel kellett adnom, és hazasétálnom. A telefonomban a futóalkalmazásból kitöröltem az aznapi eredményt, féltem, hogy valaki meglátja.
De szerencsére nem adtam fel, leültem a laptop elé, és addig böngésztem a térképet, míg meg nem találtam a legkevesebb szintemelkedéssel bíró 3km-es kört. Másnap megpróbáltam újra. Először eltévedtem: meredekebbre és rövidebbre sikerült a futás, de harmadnapra már jó úton voltam. Meg kellett állnom a domb tetején levegőt venni. 70m szintemelkedés 1km-en, még a mai nap sem esik jól.
Már egyre gyakrabban jártam, egyre kevésbé fájt a kör, sikerült 5km-re kiterjeszteni, lefele menet viszont úgy éreztem, hogy nyomja a cipőm a lábamat, úgyhogy úgy döntöttem itt az ideje komolyabb fokozatba kapcsolni. Rendeltem egy új futócipőt, illetve egy sport órát, ami tudja mérni a szívritmusomat és a magasságkülönbséget is, így végre nem kell a telefonommal a kezemben köröznöm.
2020 Július 1.-én érkezett meg mindkettő, innentől számítom a “futó karrierem”. Az óra sokat segített látni a fejlődést és ez nagyon motiváló volt. Napról napra gyorsabban, könnyebben mentek a körök és már kettesével nyomtam őket – szóval 10km, heti háromszor, ha volt lehetőségem.
A felkészülés
Év vége felé született meg bennem a gondolat, hogy le kellene futni a maratont. Addig a legtöbb amit egyhuzamban futottam 16km volt, de úgy gondoltam, megfelelő felkészüléssel – ha más is megtudja csinálni – miért is ne menne?
December 31.-én afféle újévi fogadalomként és motivációként be is neveztem a 2021-es Zürich maratonra. Letöltöttem egy 16 hetes felkészülési tervet és január első hetében bele is vágtam.
A zord svájci tél nem kímélt rajtam. Rendszeresen hóban, fagyban, jeges utakon, hóesésben és persze sötétben kellett futnom.
Az eleje nehéz volt, nem éreztem a fejlődést, és mivel heti ötször kellett futnom, mindig fáradt voltam és fájtak a lábaim. A számok az órámon ennek megfelelően nem is javultak, nem volt motiváló. De azért eljártam, ahogy az edzésterv diktálta. Van a domb tetején a FIFA központnál egy 400m-es futópálya. Hogy ne kelljen mindig a dombon futnom (egy 5km-es körben 120m szintemelkedés) egyre többet köröztem ott.
A pálya mögöttem
Aztán ahogy jobb idő lett, és megszoktam a terhelést, jöttek a jobb számok is, és egyre inkább megkedveltem a futást is.
Vasárnap volt a hosszú futás nap. A 6. héttől kezdve minden héten kellett futnom legalább egy fél maratont (később többet, egészen 33km-ig). Így ma elmondhatom magamról, hogy az elmúlt 10 hétben 10 fél maratont futottam. 🙂 Ami szerintem legalább annyira jól hangzik, mint az, hogy futottam 1 darab maratont. Persze a maraton sokkal nehezebb.
Az alkalmazás amit a futásaim elemzésére használok szépen követ mindent, az összes kis útszakaszra lebontva, például hogy ki volt a leggyorsabb, és ezért KOM-mal jutalmazza a sportolókat. (King Of the Mountain – a biciklis világból, annak adják, aki a leggyorsabban ér fel egy hegyre.) Sajnos ahogy mondtam itt rengeteg a sportos ember, így ilyen címre esélyem sincsen. A legközelebb a pályán voltam, csak erre az évre vonatkozóan az év eleje felé volt egy 2. helyem, de összesítésben ez sajnos nem nekem való. Viszont a felkészülésem utolsó hetében a Strava (az alkalmazás) bekapcsolt itt is egy új funkciót. A címe a Local Legends. Egészen egyszerűen aki az elmúlt 90 napban a legtöbbször futott egy adott szakaszon, az a Local Legend.
Én a felkészülésem alatt összesen 14 szakaszon futottam (a kis domboldalam illetve a pálya). Mind a 14-en én vagyok a Local Legend, messze lehagyva a többieket.
Ez elég motivációt adott ahhoz, hogy lelkesen vágjak neki a maratonnak.
A maraton
Ugyan Eliud Kipchoge két évvel ezelőtt sikeresen lefutotta 2 óra alatt a maratont, az én céljaim ambiciózusak ugyan, de sokkal inkább földhözragadtak voltak. Az egész edzés alatt a 4 órás határ áttörése volt a cél. A korábbi fél maraton eredményeim alapján úgy gondoltam, hogy ez meg is lehet. Futottam úgy 21km-t 5:30-as percenkénti átlaggal, hogy az átlagos szívritmusomat sikerült 150-en tartanom – magyarán szólva kocogtam. Csak ezt kell megismételnem a nagy napon, így a második felében a távnak ha le is lassulok, még nem leszek túl fáradt és szintidőn belül tudok maradni.
A járványra való tekintettel 2 hónappal a rajt előtt bejelentették, hogy nem tudják megrendezni a versenyt a hagyományos módon, de mivel már a tavalyi is elmaradt, ezt nem akarják tovább tolni, megrendezik virtuálisan.
Ez azt jelenti, hogy egy alkalmazás méri a távot és az időt, a többit meg mindenki oldja meg magának. Hogy mit jelent a többi egy maraton esetében? Nos, először is normális versenyeken az utakat lezárják, így nem kell autók, járókelők és piros lámpák miatt aggódni. Másodszor 1-2 km távolságra itató és etető standokat állítanak fel. A futók elvehetik a szükséges vizet, sport italt, energia géleket, szeleteket, banánokat – mert egy ilyen versenyen nagyon fontos az energia pótlása. Harmadszor pedig a társaság, a többi futó aki diktálja a tempót, a szurkolók akik bíztatják az embert, hogy meg tudja csinálni nagyon fontosak.
Szerencsémre pár barátom velem tartott a verseny napján. Van egy tó, a Greifensee nem messze Zürichtől, annak a partja körbe 20km, és elvileg nem túl dombos. 🙂 Így erre esett a választás.
Reggel el is indultunk, a terv a következő volt: Allie velem futja az első kört, majd váltja Roberto. A másik addig biciklivel teker utánunk, és hozza a vizet és ennivalót. Végül Allienak annyira laza volt az én maraton tempóm, hogy azt mondta nem fáradt és fut velem tovább. Igazából 33km-nél adta át a stafétát Robertonak, és csak azért, mert mondta, hogy ha nem futhat most legalább egy 10-est, akkor neki még majd el kell mennie este külön futni. 🙂
A verseny legeleje laza volt, kellemes idő, az első 3-4 km egy pillanat alatt elrepült, csak beszélgettünk. Ez után viszont kezdődött a baj. Nagyon meleg lett. Nagyon alatt 20-22 fokot értek, viszont a teljesen felkészülésemet 0 fok körül (többnyire alatt) töltöttem, 2 héttel korábban még hóesésben futottam. A tűző nap pedig sajnos egyáltalán nem segített. A szívritmusom elkezdett felfelé kúszni, és nem akart újra 160 alá menni. Tudtam, hogy két opcióm van: vagy lelassítok, biztosítom hogy simán kitartok a táv végéig, viszont már az 5. km-en bukom a kitűzött célomat; vagy tartom a tempót és kockáztatom, hogy a végére kimerülök és nem tudom befejezni a versenyt. A másodikat választottam.
Sajnos végül nem csak ezen múlt, a következő pár km-en egy 120m-es emelkedő várt rám, ami teljesen felkészületlenül ért. Az első fél maratont épp, hogy 2 óra alatt sikerült befejeznem, és kezdtem komolyan fáradni is. Itt már tudtam, hogy nem lesz meg a cél. Viszont azért jöttem, hogy lefussak egy maratont, úgyhogy ha már itt vagyok be is fejezem – gondoltam.
Mikor másodjára is az emelkedőhöz értünk kezdődtek az igazi problémák. Egy pontban elkezdett szúrni a talpam. Mintha egy kavics lett volna a cipőmben. Éreztem már ilyet korábban a felkészülés alatt, de általában el is múlt. Ezúttal nem akart, a hátralevő 15km-en minden egyes lépésnél velem volt. Mikor Allie és Roberto cseréltek egy kicsit megint erőre kaptam. Váltottunk a playlisten (Roberto hozott egy Bluetooth hangszórót a biciklin) és megint suhantunk, újra jöttek az 5:40-es km-ek, de sajnos nem tartott sokáig.
A maraton előtti napon valamiért elkezdtem videókat nézni a maraton futásról – nem mintha akkor bármin is tudtam volna már változtatni. Egyöntetűen mindenki azt mondta, hogy a maraton igazából az utolsó 10km-en kezdődik el. Addigra fárad el az ember, addigra fáj mindene, lesz éhes, szomjas, kiszáradt, égeti a nap… Nekem szerencsére ez csak az utolsó 5km-re ütött be, viszont az tényleg nagyon nagyon nehéz volt.
Megvan az az érzés, amikor egy nagyon unalmas középiskolai órán ül az ember, és folyton azt nézi, mikor lesz már vége? Mintha megállna az idő. Olyan mintha 10 perc telt volna el, de közben csak 40 másodperc. Ugyan ezt éreztem az utolsó 5km-en. Célokat jelöltem ki a fejemben, például, hogy 1km múlva iszom egy kortyot. Mintha sosem akart volna eljönni az a km.
A barátaim persze végig nagyon lelkesítőek és támogatóak voltak, így végül célba értem a hivatalos eredmény szerint 4:18:06 alatt. (Az órám szerint kb 200m-el hamarabb már célba értem ekkor.)
Konklúzió
Az elmúlt 10 hónap, különösen az utolsó 4 nagyon fárasztó volt. A futás sok időmet elvette, a vége felé heti 6-7 órát futottam, erre meg még rájön az előkészülés, felöltözés, utána a nyújtás, zuhanyzás, fáradtság, de azt gondolom, hogy teljesen megéri. Nem hiszem, hogy a maraton futás kifejezetten egészséges lenne, de a futás úgy általában mindenképpen az. És nem gondolom, hogy ennyi időt sportra, egészségre költeni túl sok lenne.
Mondják, hogy a maraton a fejben dől el. Senki nem kényszerít erre, bármikor megállhat az ember és hazasétálhat. De különösen igaz ez a felkészülésre és így minden sportra (vagy igazából bármire az életben). Az emberek nem azért futnak, mert szeretnek fáradtan lépegetni, vagy a hideg télben jól leizzadni. A napok nagy részében nekem sem esik jól felvenni a futócipőt. De ma sokkal egészségesebbnek és fittebnek érzem magam, mint egy éve – és valószínűleg az is vagyok.
Így mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy induljon el, és találjon egy neki megfelelő tevékenységet. A kor csak egy szám és nem kifogás, a Zürich maratonon nem véletlenül volt 70+ -os kategória mind a nőknél mind a férfiaknál.
Bánom-e, hogy nem sikerült 4 óra alatt? Nem, önmagában nagyon jó élmény volt a maraton, és büszke vagyok arra is, hogy egyáltalán lefutottam. Hogy zavar-e, hogy nem sikerült? Annyit mondok, hogy már beneveztem a 2022-es Zürich maratonra. 🙂
Köszönöm mindenkinek, aki segített és támogatott!
Engeddel 