Megpakoltam hát a kis carry-on bőröndömet és rövid fagyoskodás után a Ferihegyi budget bódéban már ültem is a repülőn Frankfurt am Main felé, hogy én innen legközelebb akkor megyek el, ha már lesz albérletem.
Szombaton érkeztem, este találkoztam 1-2 ismerőssel a volt munkahelyemről. Ők egészen hülyének néztek, hogy egyedül, online próbálok albérletet keresni Frankfurtban. Többen is azt tanácsolták, hogy járjam az utcákaz azokon a környékeken, ahol lakni szeretnék, és nézzem meg a lépcsőházakban, hogy van-e kiírva, hogy albérlet kiadó. Sőt, ha belátok az ablakon, és azt látom, hogy üres, akkor hagyjak üzenetet, hátha. Ők is ezt csinálják. Ettől teljesen le voltam sokkolva. Még, ha 100-200 éve így keres az ember kiadó lakást Budapesten, azt mondom, persze. De 2018, Frankfurt??? Hahó.
A másik nagy tipp, hogy költözzek WG-be (Wohngemeinschaften), ami kb. lakóközösséget jelent. Tehát elvben a jóbarátok feeling, csak persze egyáltalán nem is ismerjük egymást, és talán még közös nyelvet sem beszélünk. Gyakorlatban meg inkább a koli feeling, és elő is kerültek a vicces történetek. Például amikor Phil hajnalban tök részegen befeküdt a lakótársa ágyába mesztelenül, csak épp a lakótársa épp ott aludt. A barátnőjével. Haha. – I am too old for this shit.
Azért reménykedtem, és vasárnap, az első látogatás rögtön nagyon pozitív élmény volt. Elkisért Yvonne, az egyik volt kollégám, akinél egyébként meghúztam magam erre a pár napra. A környék kifejezetten drágának számított, de a lakás még így is az 1000 eurós lélektani határon belül esett. Nem az a nagyvárosi felhőkarcolós negyed, sem a zajos belváros. Régi, de felújított házak, kis parkok közöttük, hatalmas csend, legfeljebb fiatal párok tologatták a babakocsit.
Először azt hittem, hogy “bulk-visit” lesz, tehát odacsődítenek minden érdeklődöt, egyszer meg lehet nézni, aztán add le a kis “CV”-d, és majd értesítünk.
De nem ez volt. Egy végtelenül rendes srác, Dennis fogadott, a jelenlegi lakó. Mondta, hogy már vártak, mert amikor nézték a jelentkezőket a barátnőjével, rögtön kiszúrtak, hogy szerencsétlen migráns tuti nem kap albérletet egykönnyen. A kecó szép volt, tágas, bútorozott. Nyilván nem egy palota, de adva a környéket, nagyon boldog lettem volna vele. Mikor elbúcsúztunk, azt mondta, hogy van még rajtam kívül egy lány aki elég erős jelentkező, de igazából a mi kettőnk ívét fogják továbbítani a tulajnak, aztán sok sikert. Örültem neki.
Hétfőn, mivel még mindig nem válaszolt az ingatlan közvetítő, és az én bulgáriai számomat nem vették fel, Rabab felhívta nekem őket, és pár próbálkozás után sikerült is elérni a nőt. Kiderült, hogy nem olvassák az emaileket, és az interneten sem tudják, hogy mi van fent, de biztosan nem valid már (khm, tipikus német internet), viszont tök jó lakást tudnak ajánlani, nézzük meg még kora délután.
Így is tettünk. Egy kedves nő volt egyébként a közvetítő, a lakás amit mutatott épp felújítás alatt volt, mikor megnéztük 2 munkás még épp szerelte a világítást a fürdőszobában, de a többi helyiség már be is volt bútorozva. Két szoba, egy pláza nem messze, bár nem az a gazdag környék, mint az előző, viszont legalább közel az iroda. Egynek nem rossz, de mivel az ára rezsivel majdnem 1000 euróra rúgott, megkérdeztem, hogy esetleg van-e más a csőben. Természetesen volt. Másnap reggelre le is beszéltünk két új látogatást.
Közben hívott Dennis, hogy nagyon sajnálja, de a tulaj nem engem választott. Majd pár perccel később hívott megint, hogy ismer egy idős nőt, aki kiadja a lakását, az övéhez közel. Kicsit drágább (1000 eur+), de mindenképp érdemes megnézni. Csak a néni nem beszél angolul. Valamint megadta a saját számát, emailjét, sőt a barátnője számát is, ha segítségre lenne szükségem. Megköszöntem, és megkértem Yvonnet, hogy telefonáljon nekem.
A nő állítólag valami hatalmas paraszt volt, először nem is volt hajlandó elmondani, hogy tényleg kiadó a lakása, aztán jött azzal, hogy honnan tudjuk (fent van az interneten) meg mi az, hogy más nevében telefonál. Miért nem hívom én. Mert nem tudok németül. Hát olyan nincs, akkor ő mégis minek adná ide. Nem, hogy időpontot nem kaptunk, a pontos címet sem árulta el, amíg nem szerzünk egy hitelesített szakfordítót, aki németről angolra fordítja nekem a szerződést. Szóval ezt elengedtem. Remélem valami igazi német lakó igazi német almabort fog a lakása sarkába hányni minden este. Egye meg a penész.
Közben a volt főnököm, Eva is felajánlotta, hogy a házban, ahol ő lakik is van egy szabad lakás, megmutatja, ha gondolom. Persze, hogy gondoltam, úgyogy át is tettem (vettem egy újat) a repjegyem szerda estére, hogy legyen rá idő.
Este újabb Visit, megint Yvonne kísért el, de ez már bulk volt a javából. Annyian voltunk, hogy be sem fért mindenki a lakásba. Nem mintha nagy lett volna. Először mikor beestem elcsodálkoztam, hogy jé, milyen szép tágas előszoba. Aztán kiderült, hogy az a nappali. Az egyetemváros az utca túloldalán kezdődött, (bár eszem ágában nem volt arra tévedni) megfelelően kiépített infrastruktúrát használhattam volna. Bolt, metró a sarkon, meg ilyenek. De ennek ellenére gyorsan elengedtem. A lakás, a jelentkezők száma, az ár együtt nem volt túl vonzó.
Másnap reggel megint két látogatás, a közvetítő nénivel, Rabab elkísért.
Az első kecó egész jó helyen, eddig ez a legközelebb a belvároshoz. Konstablerwache ~10 perc séta, állatkert ~4 perc, majna part ~3 perc. Ablakból kilátás az Európai Központi Bank toronyházára, és a számok is jók. 500 euró + rezsi, hát ez már szinte vicc, ennyi még Budapesten sem sok egy hasonló lakásért. Viszont a 40 négyzetméter elég becsapós, mert van a lakásban egy 10 méter hosszú folyosó, amit nem túl könnyű belakni. Egyébként ez is épp felújítás alatt állt, a radiátorok még épp felszerelésre vártak. A tulaj egy kedves német nő, még angolul is megért. Talán a legnagyobb negatívum az, hogy a lakás a 4. emeleten van, és nincsen benne lift. De hát, annyi baj legyen. Erejem teljén lévő fiatal ember vagyok, az ősz haj csak álca, leküzdök én még több lépcsőt is.
Őszintén tetszett, de azért meg akartam nézni a másikat is, amit a közvetítő leszervezett. Húzta kicsit a száját, de elindultunk.
Ott a környék már nem volt az igazi. Mármint nem volt hangos az sem, de messze volt mindentől, és még metró sem járt arra. Cserébe viszont nevettségesen olcsó, 400 euró + rezsi. Mondjuk akkora is volt. Egy szoba szintén, de ami folyosót a másik lakás plusszban megkapott, azt szerintem innen vették el.
A következő volt a felállás. Kinyitod az ajtót, és egy 1 négyzetméteres helyre érkezel. Mögötted az ajtó. Szemben a fürdőszoba, ahol a WC felé állva tudsz zuhanyozni. Jobbra a “konyha”, amit egy nyitott ajtó pont eltakar. Gyakorlatilag egy kisméretű mosogatókagyló az egész, plusz polc és fiók. Az egyik fiókban volt 2 mobil főzőlap. Balra pedig a szoba. Nem volt túl kicsi, viszont, mivel sehol máshol nem volt hely a lakásban, eléggé zsúfolttá vált. Pl. kv főző, mikró az íróasztalon, satöbbi.
Nem baj, B tervnek jó lesz.
Itt már elkezdtem reménykedni, hogy lehet, hogy nem leszek hajléktalan egy hónapon belül.
Este megnéztünk még egy kecót Yvonnenal, az egyetlent amire kaptam választ a pénteken kiküldött 10 jelentkezésről. Kifejezetten érdekes volt. Egy duplex, Sachsenhausenben. Sachsenhausen a folyó túlpartja, jellemzően a konzervatív őslakos, gazdag németek uralta terület, de jó az infrastruktúra, közlekedés, boltok. Viszont itt a parti negyed is. Persze nem akkora, mint Budapesten, csak pár utcácska, de állítólag az összes Japán meg kínai ide jár legénybúcsúzni. Részegek, és hangosak. Undorító. Sosem láttam még ilyet… 🙂
Viszont tényleg nem volt az igazi. Az ablakból szó szerint 3 kocsmába tudtam volna beköpni, és valószínűleg ez fordítva is igaz lehet. Legalábbis a ház falára száradt folyadék nyomokból ítélve.
Az ablakokon látszott, hogy edzett, katonai minősítéssel bíró hangszigetelt üvegből vannak, nyilván nem véletlenül, viszont ennek megfelelően a szellőztetést valószínűleg nem eröltette a korábbi lakó, aki a falba ívódott aromák alapján erőteljesen láncdohányos lehetett.
És amúgy is, a képeken jobban nézett ki a dolog. Földszinten a konyha + fürdőszoba, az emeleten pedig a háló és a nappali. Nos a háló akkora volt, hogy egy franciaágy be sem fért, csak egy kisebb méretű, a nappali meg kb, mint egy apró hálószoba.
A faszi aki mutogatta amúgy sem beszélt egy szót sem angolul. Elengedtem.
Másnap reggel utolsó visit, Bad Sodenben. Először a lakás. Két szoba, tágas belsők, nagy konyha, tároló, és csak 400 euró. Viszont ugye Bad Soden. Tehát nem Frankfurt. Fél óra hévvel a vasútállomás. Nyilván túl lehet élni, még mindig nincs annyi, mint ha az ember például Budapesten lakik, a munkahelye meg a 13. kerületben van.
Szóval beiratkoztam a pofa visitre is a tulajhoz, ami a szomszédos épület. Mármint, az egész, több szinten át.
Csengettünk, semmi. Megint csengettünk, majd a nő kikiabált a harmadikról, hogy menjünk fel, nyitva van. Ekkora lakást még sosem láttam. Ahogy sétáltunk fel, hatalmas szobákban végig könyvek a falon, egy szál óriási zongora a semmi közepén, stb. A legfelső emeleten hatalmas audiofil hangrendszeren lágy dallamok szóltak egy bakelitről, a szoba több részén hajó makettek, majd áthaladtunk egy akkora panorámás étkezőbe, mint a mostani lakásom, ahol az idős bácsi és néni épp kimérten fogyasztotta a lágytojást pici tartókból, formás pirítóssal, sonkák, bacon, zöldségek, mindenféle körítéssel. Hotelben nem láttam még ilyen felhajtást egy reggelinek. Biztos vagyok benne, hogy nem csak ez a 2 ház az övék a környéken.
A néni nem volt boldog, hogy én akarok beköltözni, mert olyan lakót szeretne, aki minden nap otthon van, én meg ugye folyton úton vagyok. Ez nagyon fontos lenne, mert a házat az 1700-as évek végén építették, és a talapzat nem az igazi. Pár éve feltört a talajvíz. Teljesen felújították azonnal, de félnek, hogy ha megint hasonló történne a pincében, akkor nem lenne ki szellőztessen, és bepenészesedne a fal. Ugye megértem.
A bácsi viszont nagyon kedves volt. A felesége német, ő viszont Brit. Mondta, hogy örül, hogy angolul beszélgetünk, mert nem tud németül. Nyugdíj után költözött Frankfurtba, de az elmúlt 37 évben nem sikerült még megtanulnia a nyelvet, mert mindent meg tud oldani angolul is. (Erősen 90+ volt.) Aztán megmutogatta a hajó makettjeit.
Elköszöntünk, én nem sokkal később elindultam a reptér felé, és útközben megkaptam a megerősítést, hogy enyém a 10 méter hosszú folyosós lakás.
Nyugodt mosollyal az arcomon dőltem hátra, és vártam a következő kihívásokat.
Hosszú 4 nap volt, főleg, hogy közben dolgoztam is, albérlet látogatások között és után, de megérte.
Itt is szeretném megköszönni Rababnak, Yvonnenak, és Evanak a sok segítséget!
A következő lépés a költözés.
Engeddel 