Az elmúlt egy évben egy multinacionális tanácsadó cég budapesti irodájánál dolgoztam, “Application Development Senior Analist” címmel. Bármit is jelentsen ez. A munkáról, a cég koncepciójáról korábban már írtam pár sort, a részletes kifejtéshez pedig akár könyvet is írhatnék, a Tesco Titkokhoz hasonlóan, de sajnos annyi titoktartási meg jogi baszt aláírtam, hogy nem biztos, hogy megérné a dolog. Talán majd egyszer, álnéven.
A lényeg annyi, hogy nem pontosan azt kaptam, mint amit ígértek, a projektek minőségét pedig inkább gyengének éreztem, mint közepesnek.
Valamint eléggé frusztrált a nyíltan éreztetett alacsonyabbrangúságunk a német kollégákhoz / kliensekhez képest. Mindenki tudta jól, és ki is mondta, hogy mi, mint a keleti blokk olcsó bérmunkásai vagyunk jelen. Pontosan ugyan olyanok vagyunk akár a cégnek, akár a kliensnek, mint egy indiai gyármunkás. Csak itt nincs akkora időeltolódás. És persze a nagy “anyacéghez” képest nem csak a fizetés alacsonyabb. Ugyan az a képesség itt két szinttel kevesebbet ér, mint párszáz kilóméterrel nyugatra. És jahj, egy ilyen multinál mennyit számít a szint…
Pedig ahogy korábban is írtam, a koncepció maga tetszett. A nagy multi elvállalja az akármilyen (jellemzően szinén nagy) cégnek, hogy leszállít egy megoldást valamelyik problémájára, majd összeharangozza a világ minden tájáról (persze lehetőleg minél optimálisabban) a megfelelő szakértelemmel rendelkező embereit egy csapatba, azok pedig villámgyorsan megoldják azt. A kliens nyer, mert nem kell managereket, munkásokat felvenni, infrastruktúrát kialakítani, majd amikor az egész kész, mindenkit gyorsan kirúgni, a hardvert meg kidobni. A cég nyer, mert természetesen ezért az agilitásért borsos árat kér el. És alapvetően az alkalmazott is nyer, mert új helyekre megy, új emberekkel dolgozik együtt, akiktől tanulhat, és közben dől a napidíj.
Szóval amikor felajánlották, hogy a következő projektemhez kapok egy rendes német szerződést, felcsillant a szemem. Végre az ostor másik oldalán állhatok, és ugyan továbbra is gyapotszedő lesz a mesterségem címere, de legalább már kapok hozzá kesztyűt, meg talán még traktort is. No meg eredetileg is külföldi munka volt a tervem, ez a hely amolyan átvezetés volt a kettő között. Korábban is lebegtették, de elég rossz feladatokat kaptam volna, ez viszont nem tűnt olyan vészesnek. Viszont amikor a hosszú és ködös folyosó végén végre elkaptam a mézesmadzagot, aminek az alján ott fityegett a szerződés tervezetem, akkor jöttem rá, hogy ez itt mind csak álom.
Nyilván részleteket nem mondhatok, helyette viszont itt egy mese egy fiktív, egyedülálló, kelet európai, senior (ez csak a fizetés összehasonlítás miatt érdekes) fejlesztőről, Barnabásról.
Barnabás egy szép napon kapott egy kíváló ajánlatot a kíváló munkahelyétől, hogy költözzön Németország legdrágább városába, teljesen egyedül és önállóan. Cserébe kap egy fix idejű szerződést évi bruttó 45 ezer euróról és egy egyszeri bónuszt, 1500 eurót. Barnabás nagyon lelkes, el is fogadja, és már neki is áll lakás után nézni a német nyelvű albérlet piacon. Kicsit elszomorítja, hogy a legolcsóbb, külvárosi 1 szobás lyuk, a munkahelytől 1 óra tömegközlekedésre 1200 euró + rezsinél kezdődik. Ez valamivel több, mint a nettó fizetésének (¬2300 euró) 50%-a. Nyilván tudja, hogy ennyiért nem talál, mert ugyan ki adná oda szívesen a lakását egy mocskos keleteurópai bevándorlónak, aki még németül sem beszél rendesen. A realitások mezejére lépve, miután 48 jelentkezését elutasították, végre valaki kiadja neki a rég áhított lyukat, mindössze 1600 euróért rezsivel együtt. Sajnos az egyszeri bónusz már elment, mert a lakás megtekintési időpontokra sürgősen ki kellett menni kétszer, lufthansánál 500 euró áron, valamint azon a pár napon aludni is kellett, és igényesebb hotel szobákat sem találni 100 euró alatt.
De Barnabást ez sem törte meg. A korábbi megtakarításából – szigorúan munkaidőn kívül – összecsomagolta az életét 2 bőröndbe és kiköltözött A városba. A lakást be kellett bútorozni, rendezni, talán még konyhabútora sem volt ezért a pénzért. Felélte minden vagyonát, de semmi gond, még egy hónap, és jönnek a vaskos eurók. Barnabás ekkor vett egy német SIM kártyát, ami havi 20 eurójába került, majd egy tömegközlekedési bérletet 120 euróért, hogy tudjon mivel munkába járni.
Az első napokban a munkahelyén megtudta, hogy egy ebéd a menzán 10 euró, egy szendvics a büfében 3, viszont hazafelé a török kebabosnál már 5 euróból jól lakik. A kávéról még aznap leszokott. Ezek mellé, ha ne adj isten még egy csoki, vagy üdítő becsusszanna, számolhatnék napi átlag 20 eurós költséggel, hogy könyebb legyen, viszont Barnabás senior software engineerként nem engedhet meg magának naponta egy csokit vagy üdítőt, helyette iszik csapvizet. Tartunk havi 2280 eurónál. Barnabás még nem vett tusfürdőt, WC papírt, meleg zoknit a fagyos télre, de két hét után vett egy doboz mosóport, mert rászóltak a kollégák, hogy már büdös, és így 28-án éhen halt.
Itt a mese vége.
Mivel én olvastam Barnabás történetét, tudtam, hogy egy ilyen ajánlatot bizony vissza lehet utasítani. Majd, mikor többszöri kérésem ellenére ráraktak egy hosszútávú (2+ év) budapesti (szakmailag nem túl izgalmas) projektre, eldöntöttem, hogy felmondok.
Ekkortájt keresett meg egy volt kollégám Frankfurtból, hogy ő pár hónapja váltott egy hasonló céghez, és eddig jobban bejött a dolog, embereket keresnek a csapatba, és rám gondolt. Még decemberben toltunk egy brunchot, majd két gyors telefonos beszélgetés után kaptam is egy offert, ami 50%-ot ígért a korábbihoz képest, így bele is mentem.
A kaland hamarosan folyatódik. 🙂
Engeddel 