Pénteken szóltak, hogy a másik projektem valami oknál fogva még mindig nem indul el a következő héten, így maradhatok a frankfurtin. Legyek szíves venni egy újabb kör repjegyet, és foglaljak valami király hotelt. De nem volt olyan könnyű.
Úgy tűnik Frankfurt belvárosában több magyar dolgozik, mint hittem, mert már gépet találni is nagy falat volt. Napi 5 közvetlen járata van a Lufthansanak, ami kb 200 ember/repülő átlaggal számolva olyan 1000 ember körül lehet. Nyilván nem mind dolgozó, de a többség az. Visszafelé még oké is, de odafelé első körben nem volt hely, csak az egyik járaton, business classon. Kb 100 euróval drágább úgy a jegy, szóval nem probléma egyébként, ha csak ez van, kifizetik, de külön kell engedélyeztetni, és amíg szarakodtunk vele, lett egy szabad hely a 11 órásin, így végül azzal mentem inkább.
A hotel megint jó kör volt. Első héten még a booking.com-on foglaltam magamnak, nem is a céges belső oldalon, mert ott már nem volt semmi. Jól meg is jártam vele. Mikor kicsekkoltam, és átvettem az invoice-t, láttam, (nyilvánvalóan) hogy az én címem szerepel rajta, (a booking.com-ról) nem pedig a cégé, ami baj, mert csak úgy fizetik ki. Megkértem hát a portán ülő urat, hogy tegyünk már valamit az ügy érdekében. Mondta is, hogy semmi akadálya, de sajnos most nincs bent senki, akinek ez a hatáskörébe tartozik, úgyhogy arra kér, menjek haza nyugodtan, majd írjak egy e-mailt az új címmel, és ők elpostázzák nekem. Kíváló.
Amint hazaértem, szépen megszerkesztettem egy kellemesen formális levelet nekik, és pár óra múlva jött is a válasz barátomtól, Hassantól.
Boldogság árasztotta el a szívemet. Nagy szerencséje, hogy épp megint Frankfurtban voltam, és épp nálam volt az invoice. Elvánszorogtam hát valamelyik nap a hotelbe, és megoldottuk a bizniszt.
Englisht kicsit törte, de megoldottuk, végül humorosan hozzátette, mikor átnyújtotta az új borítékot, hogy 100 euró lesz. Ezt egy nem túl őszinte mosollyal nyugtáztam, majd kisétáltam.
Érdemes egyébként tanulmányozni ezt a levelet, mert ugyan nekem is volt egy képem annak idején az angol formal letterről, amit az iskolában tanítottak, de tapasztalatom szerint ez az igazi formal letter. Egy kis ízelítő a mindennapi kommunikációinkból.
(Egyébként nem akarok Hassannak semmi rosszat, lehet, hogy cenzúráznom kellene a nevét?)
Ő volt a project managerünk:
És nyilván nem fényképezgetek minden egyes levelet. Vannak normálisok is, de ez a stílus teljesen okének tűnik. Nem mintha az én angolom tökéletes lenne. Sőt. A legjobban talán Rabab jellemzése illik rá: not THAT bad. De ezért ez engem kicsit sokkolt. Úgyhogy, ha valaki úgy érzi, csak azért nem mert eddig külföldre menni, mert nem elég jó az angolja. Hát csak bátran.
Néha kicsit zavaró amúgy, mert szerintem a munka rovására megy. Ha nem tudjuk rendesen megértetni magunkat a másikkal, az csak szenvedést és többletmunkát szül. Például, ha valaki egy héttel később jelentkezik a feladat megoldásával, és tök mást ad, mint amit kértünk, akkor mindenki legyint, és egy “Lost in translation” felkiáltással fátylat teszünk a dologra. Nem a kedvencem.
Szóval az új hotel foglalása sem volt sima. Először kiválasztottunk egyet, de mire hazaértem pénteken, jött az email a PO-tól, hogy talált nekünk jobbat, le is foglalta, a másikat meg mondjuk le. Király.
Ilyen lett:
Downtown. Az ablak előtt két felhőkarcoló.
Rövid munkahét volt, mert csütörtökön a németek a nemzeti férfinapot ünnepelték. Ez ott munkaszüneti nap. A program a következő: a férfiak reggel korán kelnek, majd felmásznak egy szekérre, ami roskadásig van pakolva sörrel és/vagy borral. Addig mennek vele, míg mind el nem fogy. Ha ezen túlvannak, annyira részegek, hogy járni nem bírnak, ekkor eldőlnek, majd estefelé, mikor már kijózanodtak annyira, hogy tudnak megint járni, elmennek, és fociznak egyet. Ez kb olyan ott, mint, hogy nálunk orgonát adunk anyáknapjára. Nem csinálja már mindenki, de azért így szokás.
Szóval a terv a következő volt. Hétfőtől szerdáig meló. Szerda este vacsi egy igazi celebbel. Csütörtökön ők ünnepelnek, én meg megjutalmazom magam a sok túlóráért cserébe egy kis városnézéssel, majd este repülök haza, mert pénteken egyébként Pozsonyba kell mennem egy másik céges bulira.
Azért hétköznap is elmentünk Stefannal, és toltunk egy autentikus marhaburgert, amihez ő stílusosan San Miguelt fogyasztott.
Ekkor láttam igazán, mennyire éles a váltás a gettó és a belváros között.
Balra nézel, épp egy csapat rendőr motoz néhány bilincsbevert figurát, valószínűleg kábítószert kutatva:
Jobbra nézel, felhőkarcoló:
Stefan annyival nyugtázta, hogy ez az igazi Frankfurt. Tényleg normális szitunak tűnt, a rendőrök mellett halálos természetességgel sörözik két ember, ha megnézitek. De igazából csak ez a környék ilyen. Vagy 8 kurva meg 2 faszi szólított le, mire hazaértünk, különféle szolgáltatásokat kínálva. Ugyan nem tudok németül, de nagyon erős a gyanúm, hogy nem a kódolásban akartak segíteni.
Még pár kép:
A hambi amúgy király volt, ez az itthon is menő street food láz ég ott is. Volt vagy 30 deka marha két kis kenyér között, meg valami kecsap.
Szombaton elmentünk a vacsira. Az egész csapat hivatalos volt, meg a nagyon nagyon nagyfőnök a cégnél, aki persze állta az egészet. Belváros volt, olasz étterem. Közvetlenül a Tesla szalon mellett, ami optimális indító téma volt a beszélgetéshez, mert a nagyon nagyon nagyfőnök is Teslával jár. Sajnos csak eddig tudtam érdemben résztvenni a 3 órás ebéd során a társalágsban. Utána jöttek a sztorik a világ minden pontjáról, mivel rajtam kívül mindenki járt már Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Észak-Afrikában, Dél-Afrikában, Kínában, Indiában. Csak Kelet-Európában nem 🙂
Sok mindent megtanultam az indiai autópályákról, amin tehenek krosszoznak, meg Latin-Amerika éjszakai életéről is. Viszont amikor észrevették, hogy jó ideje nem tudok újat adni a beszélgetéshez, kedvesen megpróbáltak bevonni, hogy mondjak nekik pár szót oroszul. Ugyan ezzel nem tudtam szolgálni, de legalább elmagyaráztam, hogy Bratislava nem ugyan az, mint Budapest, hiába B-B. Sőt, igazából nem is ugyan az az ország. De történelemmel inkább nem untattam őket.
Azért érdekes tanúlság. Kicsit már akkor is zokon vettem, amikor a francia kollégám Szingapúrban úgy hívott, hogy “My Russian friend”. Ha egy amcsi nem tudja melyik országban van Budapest, azt elnézem, mert én sem tudom fejből mind az 50 államot elhelyezni a térképen. De, hogy párszáz kilóméterről ekkora homály legyen, az furcsa volt. Pedig teljesen normális. A nyugat számára mi csak egy nagy Kelet-Európa vagyunk. Csóró földművesek, akik bohóckodnak ott a ciril betűkkel meg a vodkájukkal. Indiában már mind voltak. Budapesten még senki. Ez van.
Ettől függetlenül egyébként mindenki nagyon kedves velem, rendesek, segítőkészek, semmiféle diszkriminációt nem tapasztaltam, sőt 🙂 Csak egész egyszerűen nem érdekli őket, mi van erre.
Pár éjszakai kép hazafele:
Másnap pedig szintén korán felkeltem, összepakoltam, kicsekkoltam, a bőröndöm letettem megörzésre, majd nyakamba vettem a várost.
Sétálgattam a belvárosban a felhőkarcolók között, voltam a nagy euró jelnél, ami az ECB (European Central Bank) egykori épülete előtt állt. Azért csak egykori, mert, mint mesélték, nemrég volt egy kis balhé a környékén, ami elég keményen megbénította a várost, így inkább átköltöztették a világ egyik legbiztonságosabb épületébe. (Az ott dolgozó ismerősöm ki is van akadva, milyen szigorú.) A város szélén magányosan álldogáló felhőkarcolóba. more
Egy 80 emeletes árnyékában elmajszoltam egy Dunkin Donuts-ot, ami szerintem tökre nem hiányzik Budapestről. Sétáltam a Majna parton. Van itt is gyalogos híd. Boldog voltam. Nézegettem az embereket, ahogy élvezik a szabadnapot, bementem a régi városrészbe, megnéztem a katedrálist, a városházát, és utána elindultam a repcsihez, irány haza.
Én még korábban nem voltam Németországban, de egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy nem is éri meg odamenni. Nincs ott semmi érdekes, Ugyan olyan, mint nálunk, csak drágább. Ugyan olyanok a házak, az emberek, az ételek, ha bemész a boltba, ugyan abba a Lidl-be mész, ami itt is van, és ugyan azt veszed benne. Emiatt nem éri meg utazni. Hát. Tény, hogy nem egy Ázsia, de azért erre elég nehéz azt mondtani, hogy olyan, mint itthon. A teljesség igénye nélkül:
Szóval mindenki döntse el magának, hogy ez mennyire unalmas, én nem bántam meg, hogy idejöttem.
Tehát, mikor végeztem, a nap végén elindultam a reptérre. Az odaút is izgi volt. A pakisztáni taxisofőr pár szavas angol tudását és mindenféle kézmozdulatot bevetve próbált kommunikálni velem egész úton. Megtudtam, hogy Magyarország kíváló sörétes puskákat gyárt. Neki van otthon négy. Kicsit drágák, de megéri, mert nagyon megbíható. Király, ezek szerint még használja is. Én meg nem is tudtam, hogy van itt fegyvergyár. De megnéztem, és tényleg. A FÉG. Gyárt puskát meg boilert. Ezek után, amikor azt mondta, hogy no credit card, akkor inkább nem vártam meg, hogy meg is mutassa a őket, fizettem kp-vel.
Ez a hét most ilyen rövidre sikerült. A reptéren még gyorsan kikaptak a sorból a szekusok. Le kellett vennem a cipőm és a zoknim is. Biztos kábszicsempésznek tűnök a szakadt H&M ingemben, öltöny helyett. 🙂
Talán majd még írok pár sort a Pozsonyi kalandról is. Addig is. Bis bald!
Engeddel 