Jah, több, mint 4 hónapja volt, de hát… Jobb később, mint soha, nem?
Történt még idén januárban, hogy az akkori munkahelyem, az IPSystems szokásos éves síelésére nagy bátorsággal én is beneveztem. Sosem síeltem még, ezért hatalmas izgalmak elé néztem, de igyekeztem minden akadályt a lehető legnagyobb természetességgel venni, mint aki egyébként tudja, mit csinál.
A célpont: Felső-Ausztria, Dachstein. Zárójelben megjegyzem, hogy életem első kirándulása a nyugat felé.
Elmentünk kollégákkal kölcsönzőbe, ahol minőségi szerkót sikerült találni. A sisak rikító sárga volt, ami nem is értem kinek jutott eszébe. De hogy a gyártó ilyet csinált, mert olcsó volt a festék, az hagyján. De a kölcsönzős miért vette meg? Na nem számít, biztos feltűnöbb a fehér hóban, mint mondjuk egy fekete, vagy sötétkék 🙂
A kezeslábas pedig az utolsó utáni polcról, kétségbeesett káromkodások közepette sikerült előhalászni, mert az én dimenzióimra nem volt felkészülve a bácsi. Nem igazán értettem, 188cm vagyok, nem 220, szerintem nem kértem lehetetlent, de ez van. Csak kicsit lógott ki a hasam belőle.
Bakancshoz, és léchez nem értek, de ezek után csak a legjobbra számítottam. Szumma 15e volt.
Megnéztem az interneten, hogy hogy síelnek a nagyok, és konstatáltam, hogy szükségem lesz kesztyűre is. Elmentem hát a dechatlonba, és vettem 2 párt is, egy vékonyat, meg egy vastagat. Valamint, ha már ott voltam, vettem cicanacit, cicafelsőt, sízoknit, sapkát és nyakmelegítőt (furcsa sál) is. Minőségi termékek egytől egyig, összesen 6000 forintot fizettem.
Ha a síelés nem jön be, leszek bankrablól
18, szerda volt a nagy nap, elindultunk az első kisbusszal.
Az első megálló Ausztriában az autópálya mellett egy oldtimer cucc volt. Állítólag híres, van mindenféle villamosos meg traktoros bögréjük a kv mellé. Ami nagyon fura volt nekem, hogy lehetett bent dohányozni. Nesze neked fejlett nyugat. Mégis ki művel ilyet.
Volt itt egy érdekes WC-s bácsi, megmutatom.
Az érkezés hihetetlenül laza volt. 11 körül lehetett. Recepció ilyenkor már nem volt. Azt mondták, hogy nyissuk ki a postaládát, ott van benne az összes szoba kulcsa. Keressük meg a 2-est, és a 11-est, mert azok a mieink, és élvezzük az éjszakát. o.O
Laza.
Másnap mentünk át a másik szállásra, a síparadicsomhoz. Oda jöttek a többiek is. Ami nekem a legfurább volt, hogy szinte senki nem akart síelni. A társaság nagyrésze ott is maradt. Mivel a síoktató lerobbant félúton, így én is.
Másnap reggel még mindig nem volt sehol, viszont én nem azért jöttem, hogy a szobában üldögéljek, ezért bátran magamraöltöttem a sívértemet, majd a többiekkel együtt elindultam, hogy meghágjam a hegyet.
PZ, a vezető a csapatunkban felajánlotta, hogy ő mindenre megtanít, amire az oktató is tanítana. Nem kell szarni, hegyen még nem maradt fent senki. Illetve igen, de azért most talán nem fog. Amúgy is. Pizza, sültkrumpli, ennyit kell tudni. Hát, ha te mondod, akkor így lesz.
Felvettem a lecet, és elestem kétszer. A másodiknál azt mondta, már alakul, így bátran odaálltam a felvonóhoz. Beülős volt, mint a libegő. A táj gyönyörű, de, hogy én itt hogy jövök le, arról fogalmam sincs. Felkészített, hogy mikor felérünk a tetőre, ő majd felhajtja a biztonsági rácsot, nekem csak le kell tennem a lábam, a szék majd kitol, jó lesz.
Nos, ő felemelte a biztonsági rácsot. Az én lábam viszont nem ért le a földre. Ez a szar meg elkezdett emelkedni, hogy megy vissza. Úgyhogy bepánikoltam és kiugrottam. A léc persze lecsatolt, én pedig kétségbeesetten kúszhattam ki az utánam következő szék alól, hogy lehetőleg ne rám landoljanak majd.
Nem baj, kicsit már megcsuklott hangon ugyan, de azt mondták a srácok, hogy első próbálkozáshoz képest nem is volt olyan rossz.
Alig 10 perc volt, mire sikerült visszacsatolnom, majd megpróbáltam odacsoszogni a domb széléhez. Kétszer estem el közben, és a térdemet is meghúztam, de olyan hideg volt, hogy nem zavart.
Addig a többiek felmérték a terepet. Jobbra piros pálya, balra piros pálya. De ha leértünk, akkor lesz egy kék, az már jó. Ha ti mondjátok, akkor nekem is jó.
PZ elindult, majd 2 méter után esett egy hatalmasat, és hátraszólt. Figyelj Bence, gyere le, ahogy tudsz. Szerintem gyalog. De ahogy érzed. Lent megvárunk.
Pár másodpercig meredten pislogtam magam elé, hogy akkor ez most tényleg megtörtént-e, majd mikor mindenki eltűnt a ködben, nyeltem egy nagyot, és elindultam gyalog lefelé. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem vártak meg. Félúton járhattam, amikor a fejem felől integettek, hogy ők mennek még egy kört.
Nyilván nem gyalog botorkálásra tervezték ezeket a pályákat, úgyhogy egyrészt mindenki furcsán nézett rám. Másrészt én is rohadtul kivoltam a 2km-es séta végére, amit térdig érő hóban tettem meg, az 5 kilós lecekkel a vállamon, ebben a szaros síbakancsban, amiben csak úgy lehet járni, mint egy robot cowboy.
Viszont szerencsére addigra a többiek másodjára is leértek, és Tibi meg is várt. Ő mentette meg a napomat, aki annak ellenére, hogy 6 éve nem síelt, és most is snowboarddal érkezett, magára vállalta, hogy megtanít. A kék pálya patika volt a piroshoz képest. Miután ment a pizza, jött a sültkrumpli is. A második körnél már kanyarodni is tudtam. Persze életemben nem estem még ennyit, mint aznap. Szerencsére többnyire jó puha volt a hó. Amikor úgy éreztem, hogy gyorsabban megyek, mint amit fel tudok dolgozni, egyszerűen csak bedőltem az árokba, és az megállított. Mondjuk hamar megtanultam, hogy jobban járok, ha inkább be is fosok, de fékezéssel (pizza) állok meg, mert egyszer sikerült egy előre kiszemelt, szimpatikus hóbuckában landolnom, ami, mint kiderült, csak távolról tűnt hónak. Valójában jég volt, én meg felkenődtem rá, mint bogár a szélvédőre, a lecem pedig hihetetlen, 45 fokos kanyart véve nem szakadt le a lábamról, úgyhogy még kicsit fájt is.
Közben persze húztak el mellettem a profi 5 évesek, én meg csak megvető rohadjatok meg tekintettel tudtam nyugtázni, amikor ugratgattak a hóban szerteszét heverő potjaim között.
Pár kör csúszkálás után, mikor már mindketten elfáradtunk (én az esésben, tibi abban, hogy engem tartott életben) megálltunk egy hüttében egy jó ásványvízért. Annyi euró volt, ahány deci. Sosem ittam még ilyen jó vizet.
Mikor sikerült kis erőt gyűjtenünk, úgy határoztuk, hogy ez pont arra lesz elég, hogy lejussunk a dombról, aztán call it a day.
Két út közül választhattunk. Vagy megyünk két várossal arrébb, 5 felvonón, 2 lájtos piros pályán, és vagz 8 kilóméter kéken keresztül. Vagy bevállaljuk azt az utat, ahol feljöttünk. Egyetlen piros pálya, cserébe kb olyan 75 fok a lejtése, és mindkét szélén erdő.
A másodikat választottuk. A következő volt a taktika. Tibi előre megy a boarddal, majd pár 10 méter múlva megáll, és megvár, aztán utána megyek. A következő történt. Tibi elindult. Először ment pár 10 métert, majt háton sikerült megállnia, és jelzett, hogy várjak. Gyalog megyünk tovább. Én készenlétbe álltam, rajta pedig átugratott addig két kisgyerek. Az első lépés megtétele után Tibi alól eltűnt a talaj, és hatalmas lavinát magával húzva, jó 50 méterrel később sikerült megállnia. Az én állam leesett, és lefagyva vártam, hogy mi történt. Kicsit megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy lendül a keze. Azt már sejtettem, hogy él, azt viszont még mindig nem tudtam, hogy ez a kézjel valójában mit is jelent. “Élek.”, “Király volt, gyere te is!”, “Eltört a gerincem, hívj mentőt.”. Nem hezitáltam sokáig, gondoltam megnézem közelebbről, csak persze én óvatosabb leszek. Hát az első lépés után ugyan ez történt velem is. Belülről nézve semmivel nem volt kevésbé ijesztő.
Először még tetszett, végre haladunk, nem fárasztó, minden király. Persze a lecek lecsatoltak, és úgy 20 méter után beleállt az egyik a tarkómba, valamint elkezdett a hó az arcomba vágni. Először csak nem láttam tőle, majd levegőt sem kaptam, úgyhogy éreztem, itt az idő megfordulni. Ekkor hasravágtam magam, így már jobb volt, és nem sokkal Tibi mellet, a pálya közepén meg is álltam. Mivel mások egész nagy sebességgel haladtak egyébként a pályán, éreztem, hogy nem fetrenghetek ott sokáig, így gyorsan összakapartam a mellettem lévő lecet, és kiiszkoltam a pálya szélére. Király, akkor már csak a két botot kell összeszedni. Az egyiket 10, a másikat 25 méterrel feljebb hagytam el. Hát visszamászni érte még keményebb volt. A másodiknál egy nő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megállt a függőleges pályán, majd pár német szó kíséretében mutogatott a botomra. Minden maradék erőmet összeszedve annyit tudtam kinyögni neki, hogy “Please help.” Akkor visszaadta nekem, én pedig csúsztam is tovább.
Igen ám, de még csak a domb felénél jártunk. A kilátás legalább szép volt.
Ekkor kitaláltuk, hogy ez így nem mehet tovább. Letérünk a pályáról. Házakat láttunk a távolban, és ahol ház van, ott út is lesz, gondoltuk.
Na, hát találtunk pajtát tehenekkel, meg traktort, meg minden, de utat nem. Illetve el volt torlaszolva. Úgyhogy derékig erő hóban szenvedtünk a cuccunkkal a vállunkon. De lejutottunk. Ritka boldog voltam.
Volt még kaja meg buli meg minden, amiről nincsenek képek.
Az utolsó nap viszont még elmentünk Hallstatt-ba is.
Kedves kis város. Nagy sós tóval, ami nem fagy be, meg tipikus osztrák viskókkal, van cián ház, meg indokolatlan lámpások, meg pokémonos sapka, meg nagyon hideg, ami kell.
Erről Anita készített remek képeket. Remélem nem bánja, ha megosztom.
https://goo.gl/photos/siv3sC91fvixnk826
Összességében király buli volt, bár még profi síelőnek nem érzem magam, azért sokat tanultam, és a látvány már magában is mindent megért. Megyek máskor is.
Engeddel 