Reggel összecsomagoltunk, kicsekkoltunk a hotelből és megindultunk a végtelen körforgalmak országának kanyargós útjain, ezúttal Ronda felé.
Jó 100km-t kellett megtennünk Rondáig, majd a nap végén Sevillába kellett érnünk, ami még 130, így nem vesztegethettük az időnk. A reggelizést is menet közben oldottuk meg, olyan formában, hogy beszaladtunk egy útbaeső lidl-be. Vagy aldiba. Nem emlékszem.
Gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, én pedig rengeteg képet készítettem a szélvédőre ragadt halott bogarakról, szalagkorlátokról, valamint az ablakból visszatükröződő telefonomról, ezért, ha valaki közelítő élményt szeretne, annak inkább a google street view-t ajánlom.
Úti célnak a Puente Nuevo-t állítottuk be, mint látványosság, amit a nagy könyv ajánl, arra viszont primitív módon nem számítottunk, hogy ez a híd bizony egy híd, ami funkcionál, meg minden. Úgyhogy kedves Waze Csilla “50 méter múlva érkezés a célhoz” felkiáltásakor az út kellős közepén álltunk végtelen turistával körülvéve, jobbra balra pedig szakadékot láttunk, nem pedig parkolót.
Egyébként ez a többi városra is jellemző volt, hogy mindenütt nagyon szűkek az utak, bármerről lehet bármerre menni, és sokszor a lendület jelenti az elsőbbséget. Ezzel kontrasztban álltak az autópályák, meg a város széli, külvárosi autovia-k meg autopisták, amik viszont nagyok, szélesek, jó minőségűek voltak.
Szóval bent a városban gyakran elhagytuk egymást, mikor valaki kivágott a két autó közé, majd nekiállt fél órán át parkolni, vagy hasonló. A spanyolok egyébként nagyon nyugodt népség, soha nem sietnek sehova, semmi kapkodás, idegeskedés, mindenki várta a sorát, dudaszólamok nélkül.
Hasonló volt a hídnál is a helyzet, jött is a kétségbeesett telefonálgatás, hogy
– Hol vagytok?!
– A körforgalom után!
– Kösz. Ebben a városban van 48 körforgalom.
– Hát, jöttem az úton, és egyszercsak vége lett, akkor elkanyarodtam jobbra.
– Jó, itt is vége az útnak.
– Látlak.
Majd gyorsan találtunk egy templomkertet, ami át volt alakítva fizető parkolóvá, ahova egy 1 sávos út vezetett, kis piros táblával, amit nem tudtunk, hogy mit jelent: most ne menj, mert jönnek majd szemben, vagy úgy alapból ne menj, mert mondjuk tele van. Azért bementünk. A kert korábban egyébként kosárpályaként is szerepelt, még látszott a földön a felfestés. Nem tudom, hogy azért cserélték le parkolóra, mert a szakadék a végében elég labdagyilkos volt, vagy mert egészen egyszerűen a parkoló biznisz jobban jövedelmező befektetése az egyháznak, minden esetre mi örültünk most.
Valami ilyesmi volt onnan a kilátás:
Mivel mindenkinek pisilnie kellett, meg a lidlös pékárú után egy kv/sör is jól esett volna, megálltunk az első helyen. Ez délután fél 2 körül volt. Láttuk is, hogy még ébredeznek az emberek, akkor pakolta ki a székeket egy, a hajnali hűvösség ellen fekete télikabátban szorgoskodó néni. (Én égtem el a napon.)
Egy smoothiet kértem. Sanyi mikor meglátta, csak annyit kérdezett: Na mivan, a tegnapi paprikás csirkét ledarálták egy kis jéggel? De sajnos nem. Fél kiló cukrot daráltak le fél kiló jéggel, meg egy szem eperrel, majd valahogy belegyűrték egy koktélos kehelybe. Inkább a képet sem teszem ide.
Egyébként ezen kívül is tele volt indokolatlan dolgokkal a hely. Volt az asztal mögötta földbe állítva egy kis szökőkút, amiben apró meztelen nőkből folyt a víz. Meg kis kiszerelésű pringles automata, de nem olyan, mint egy kóla automata, hanem mint a rágó automata a megboldogult Cora bejáratánál. A kiszerelés meg olyan kicsi, mint amit a repülőn osztogatnak, nem tudom mennyi lehet benne, kb 10 szem. Külön szánalmas volt, hogy 1.5 euróba került, de a dobozra rá volt nyomtatva, hogy csak 59 penny. A másik automata meg konzerv gumicukrot meg magvakat árult.
Na jó, úgy érzem ezt a helyet aránytalanul sokáig taglaltam, úgyhogy ideteszek egy képet, amin épp egy pap leskelődik a női wc-be, aztán egy gyors instagram tükrös szelfi után a wc-ben amúgy is mentünk tovább.
Aztán megérkeztünk a hídhoz, végre gyalog. Hát, ez mindent megért.
Színes szagos képek:
https://goo.gl/photos/mGRj1HuvnzTt86ii6
https://goo.gl/photos/q9jG7JuM5GkZLhkG6
Sima:
Aztán bementünk egy bikaviadal múzeumba. Volt itt minden amúgy, régi fegyverektől, jelmezeken át, igazi bikás cuccokig, például bementünk az arénába, meg láttuk az edzőtermet, meg lovakat, meg ilyeneket.
https://goo.gl/photos/4qoUd3QqjVHjmRAD7
Mikor végeztünk a múzeumban, már egészen éhesek voltunk, úgyhogy elindultunk valami elemózsiát szerezni. A folyamat nem volt könnyű, így bemelegítésnek egy órát még sétáltunk a városban, bementünk néhány ajándék boltba, majd mikor végre találtunk egy szimpatikus helyet, közölték, hogy még nincs nyitva a konyha. Délután 5 volt.
Aztán végül találtunk egy helyet, ahol az volt a menü, hogy adnak 5 hideg tapat meg 5 meleg tapat valami 10 euró körüli áron, nem emlékszem pontosan. Ebből rendeltünk párat, és kezdtük meg a csúszást lefele a lejtőn a tapasfüggőség felé. Sajnos itt nem működött az instagram ösztönöm, úgyhogy nem csináltam képeket róla, de amint megkapom, frissítem a postot.
Miután jóllaktunk pedig indultunk tovább Sevilla felé, ami innentől már új postot érdemel.
Nemsokára.
Engeddel 