Tehát, ahol az előző véget ért. Négy óra alvással később csörgött az ébresztő, futás van Tarifára, hogy elérjük az első hajót. Hála az óraátállításnak, még korom sötét volt amikor keltünk, és olyan ügyesek voltunk, hogy már 7-kor ültünk is a kocsiban. Teljesen kipihenve, a legrosszabbra is felkészülve, tehát reggeli, folyaték, esőkabát, naptej, és hasonló gyengéknek való szarságok nélkül robogtunk előre.
Mit is vártam a naptól? Ismerősök, kollégák annyit mondtak, hogy veszélyes, meg, hogy nem értik, miért megy oda bárki, a király néhány palotáján kívül az egész ország olyan, mint a józsefvárosi piac, csak nagyban.
Nos, lássuk.
Kicsit frusztrált az érzés, hogy második napja vagyok itt a gyönyörű Andalúzia földjein, mégsem láttam belőle lószart se, mert csak korom sötétben utazunk, dehát még előttünk az egész hét. Mire odaértünk már egészen fent volt a nap, és végülis végig tengerparton robogtunk, napfelkeltében, szóval elég király volt az élmény. Próbáltam képeket csinálni, nem adják át.
Majd megérkeztünk Tarifába, átvettük a jegyeket, gyorsan vettünk a váróban fél liter vizet megközelítőleg két euróért, meg egy szendvicset még négyért, kb fél óra sorbanállás után. Mikor ez megvolt, átálltunk a közben 20 méteresre dagadt következő sorba, ami a jegyellenőrhöz vezetett. A következő sor a táskáink ellenörzéséé, az azt követő pedig a passport control volt, és már szaladhattunk is a felszállók sorába.
A lélekvesztő kényelmes volt, amint felsuhantunk az épp beparkoló autók között, rögtön volt ülőhely, meg minden. Közvetlenül mellettünk gyanúsan nagy sor kezdett formálódni, amit először csak próbáltunk ignorálni, mert ma még mást nem csináltunk, mint sorakoztunk, majd beütött a kognitív disszonancia, és elkezdtünk érveket találni, hogy nekünk miért nem kell oda beállni. “Az csak az első osztály.”, “Ott külön van férfi és női rész, tuti a muszlimoknak szól.”, “Oda mindenki zöld útlevéllel megy.”, “Pénzt lehet váltani” . De nem úsztuk meg, ott bizony a passport controll volt, valamint az embarkment card-ot kellett leadni. Nos, azzal is megküzdöttünk, ahányan voltunk, annyiféleképp töltöttük ki. ( Aki nem tudja, az embarkment/disembarkment card: egy, vagy több kis cetli, amire felírod az adataidat, hogy ki vagy, mi vagy, mit keresel itt, hol lehet elérni, és leadod az országba való belépésnél, későbbi ellenörzés céljára.) Például a First name / Last name fordított sorrendje pont a magyarokat zavarta össze, és a dátum formátum, amivel én sokat szívtam már munkám során, ezért rutinosan megkérdeztem, hogy akkor ez most a magyar legyen, vagy az ISO, esetleg ami az útlevélben van? Végül az ISO-nál maradtam. De a legnépszerűbb kérdés az “Issued at” és az utána következő “Date” volt, közvetlenül az útlevélszám után. Hát én beírtam, hogy KEKKH, meg a kiállítás dátumát, ami ugyan elég fura, mert az érvényességet szokták kérdezni, KEKKH meg már nincs, de ez van. Ezen kívül született még kiállítás/érvényesség dátuma a két mezőbe, meg a Date-hez a mai dátum, de nem volt gond, végül mindent elfogadtak, kérdés nélkül.
Megérkeztünk afrikába.
Először minden apróságot fényképeztem, mert tök fura volt. Például rögtön a város szélén találtunk egy gato-t. Aztán rájöttem, hogy az egész város csupa gatos. Egy nagy macskatelep. Piszkos ebolás, hepatitises macskák mindenütt. Ez most keményen hangzik, de majd meglátjátok a képeken, mindenütt ott vannak.
A macska után a következő élmény az első csöves – illetve nem tudom, hogy tényleg hajléktalan volt-e, de piszkos és büdös volt – aki folyamatosan hajtogatta a magáét, hogy ő majd elkísér a városba, tud mutatni nekünk mindent, nagyon király lesz. És mondtuk neki, hogy nem érdekel, de az ő szótárában ez a szó nem szerepelt. Semmilyen nyelven. Először gondoltuk, miután kitartóan jött velünk, és magyarázta a szöveget, amit senki nem kérdezett, és hadonászott előttünk az úton, hogy arra menjünk, amikor egyébként is arrébb mentünk volna, hogy most kicseszünk vele, lekanyarodunk, és majd kerülő úton megyünk oda, hátha akkor lerázzuk. Nos, itt közölte, hogy amerre megyünk, nincs semmi, és megállt. Mi meg sétáltunk párszáz métert, és konstatáltuk, hogy tényleg nincs ott semmi, majd visszafordultunk. Ő pedig még mindig ott állt. Párszáz méterrel később sikerült csak lerázni, de azonnal jött a következő.
Szóval bandukoltunk a mediterrán kis utcákban, közben csöviről csövi próbált szólongatni minket. Jellemzően a Ruszki? Polszki? Jugoszlávian? Kérdéseket kaptuk, gondolom a színünk és nyelvünk alapján, mikor nem válaszoltunk nekik. Tömeg ekkor még egyáltalán nem volt, 10 óra körül lehetett, és ahogy a spanyolok, ők sem nagyon szeretnek dél előtt ébren lenni. Ekkor nyitottak a boltok, települtek az utca széli árusok a földre, stb.
Egyszercsak kijutottunk Tangier óvárosának főterére, ahol egyszerre van piac, étterem, park, mozi, mi kell még.
Igazából nézelődni akartunk, tudtuk, hogy medina, meg piac, meg minden, de csak élvezni szerettük volna a látványt, kicsit átélni a környék atmoszféráját, de így, hogy 2 szabad másodpercünk nem volt a nélkül, hogy valaki ránk ne akarna sózni valamit, vagy ha mása nincs, útba ne akarna igazítani, elég nehéz volt. Menekültünk, amerre láttunk.
Ez pedig először St. Andrew temploma volt, ahol ugyan csend az volt, de semmi más, csak egy sima, ma is funkcionáló anglikán templom, körberakva persze a szokásos árusokkal. Az itt kapható termékek színes palettája a tegnapi zeller levéltől kezdve használt cipőn, nokia 3310-esen át, ’80-as években elromlott turmixgépig mindent meg lehetett találni.
Viszont innen nemsokára sikerült kikeverednünk a belváros mocskából, a külváros mocskába. Azt hiszem eddig nem írtam, mert talán úgysem jön át, de szörnyen büdös volt bent. Kint is. Rengeteg kóbormacska, de nem olyanok, mint otthon. Szerencsétlen lefogyott, piszkos macskák ezek, akik a szemétben mászkálnak. Kb, mint otthon a galambok.
Városképek a csendes részről:
Érdekes volt, a látszatra valamennyire adtak. Például itt van ez a park, ahol fákat látsz, meg frissen nyírt füvet, de amit felmész 5 lépcsőfokot, nem többet, meglátod, hogy egy magykáktól hemzsegő, bűzlő szemétdomb az egész.
Pár random kép:
Mikor meguntuk, megvolt a cél, lassan dél: keressünk valami ebédet. Visszamerészkedtünk a központba, ami azóta megtelt turistával és árussal, úgyhogy újult erővel kaptuk az áldást. Bemenekültünk egy kisutcába, ami tök szimpatikus volt.
Kiszemeltünk végül egy egész központi helyen lévő kis éttermet, ahova leültünk, majd közölték velünk, hogy itt délben még nincs étel kiszolgálás, csak reggeli, és italok. Szóval jobbhíján toltunk egy palacsintát, és egy menta teát, kicsit nézegettük az embereket, majd folytattuk utunkat. Voltak bizniszelő fiatal srácok, akik ránézésre bárki hasába lyukat beszéltek, fel alá sétáló sertésgazdák, valami KKK-s szerzetesek, csak barnában, meg egy cipő tisztító bácsi. De tényleg. Full szerkó, kis szék, meg fa láda az eszközöknek, és ment körbe, hogy kinek sikálhatja meg pár köpés után a lépőjét. Hihetetlen volt számomra, hogy ez még így ebben a formában létezik.
A fizetés teljesen spontán működik. Az útszéli árusokból már sejtettem, hogy a helyi nav nem létezik, de, hogy a blokk gyakorlatilag a szalvéta, és ez teljesen normális. Valamint, hogy a számokat rá teljesen hasraütésszerűen írta, de meglepően jó rutinnal, mert kereken 20 Dirham jött ki végösszegnek.
Még egy pár kép az óvárosból. Igyekeztem a szépeket, a mocskot és rohadást pedig megtartani magamnak.
Elmerészkedtünk az újváros felé, ami egy teljesen másik világ. Az épületek stílusa hasonló, de minden tiszta, rendezett, modern emberekkel, nem KKK-s csukjásokkal és csövikkel. Senki nem akart leszólítani, stb.
Amit észrevettem, hogy nagyon szeretik a füves domboldalakat, ezért építettek maguknak párat.
Épp most készült a tengerpart is, amit feltöltöttek homokkal. Bemásztunk kicsit a vízbe is, meg fényképezkedtünk városban szocializálódott tevékkel, meg mű pálmafának álcázott antennákkal, meg minden. Hasonló a kontraszt, mint amit szingapúrban éreztem. A tevék a maroknyi homokban a háttérben a 30 emeletesekkel, a műfák, kicsivel arrébb az üveg tornyok, meg városközpont. Amikor párszáz méterre még a benszülöttek élnek.
Na jöjjenek a képek.
Szóval a kontraszt az emberek között hatalmas volt. Vannak modern helyiek, meg nagyon elmaradottak. Vannak akik úsznak a tizen x fokos vízben, meg vannak akik nézik a kabát alól. Vannak, akik szemetet árulnak az út szélén, meg vannak, akik range roverrel nem állnak meg a zebrán a gyalogosnak. (Bár az egész zebra dolog elég hektikus volt. Bátran kellett lelépni, leginkább zebra nélkül, aztán vagy megálltak, vagy nem. ). Csodoros lányok, vs. nem.
Nem mertünk a helyi kebabosnál enni, miután végigsétáltunk a piacon, és láttuk a napon érlelt tojásokat, meg hasonlók, úgyhogy egy halal bigmac-re szavaztam be. Itt nem csak kecsapot adtak, de dijoni mustárt is.
Hazafelé időben elindultunk, de megint sikerült órákat sorakoznunk. A passport controllnál egy fogyatékos gyerek, akivel már reggel a váróban is gond volt, megint fél órára feltartotta a sort, aztán közben beelőzött mindenki, várhattunk a csomagellenörzésre, meg a felszállásra, ahol már semmi helyünk nem volt, így félig állva töltöttük az utat. Mire pedig hazaértünk, szakadt az eső. Persze a spanyol belépésnél megint sorakoztunk pár kilómétert. Fáradt vagyok, úgyhogy nem is részletezem, valószínűleg nem is tudnám szavakba önteni, mennyit. Az első két nap alatt többet álltam sorban, mint amennyit városnéztem, a lábaim le akarnak már szakadni, és közben persze az eső is eleredt. Meg megint besötétedett, úgyhogy megint nem láttunk semmit Andalúziából. Megbeszéltük, hogy betérünk valahova vacsiért, de minden bolt zárva volt, úgyhogy betoltam a maradék snickerseket, megírtam a tegnapi postot, és alvás.
Összegzés:
Marokkó király lehetne, nagyon halványan átjött a casablanca feeling is, főleg, amikor laszlo meg bogart kint bizniszelnek a jegyekkel, de a bűz, és a szemét elég lehangoló. Ami viszont végképp élvezhetetlenné teszi, azok a folyamatosan erőszakosan zaklató surmó levakarhatatlan árusok, önjelölt tourist guide-ok. Meg kell hagyni, nagyon olcsó. Ha az a kérdés, hogy laknék-e itt. Hát. El tudom képzelni, hogy letipegek az emberek közé a térre egy ilyen reggelizőbe, és amíg elszűrcsölöm a mentateám, nézegetem az embereket, majd visszamegyek a felújított, légkondis, tiszta lakásomba tovább programozni, de valszeg 3 nap után megunnám. Ha valaki idejön, ezt ajánlom neki is. Üljön le, igyon egy teát, mert tényleg jó, és nézze az embereket. Mindent lát, és még jóeséllyel békén is hagyják.
Nos, mára ennyi, lassan hajnal 3, ma végigjártuk gibraltárt, de arról majd holnap. Reggel meg megint korán kelünk, mert indulás Sevillába.
Stay tuned!
Engeddel 