Őry Máté barátom pár hete két sör között feltette a kérdést, hogy te figyelj már, Bubu! Nincs kedved szétnézni Andalúziában?
Már hogy ne lenne!
És igazából a bulgáriai út után már meg sem lepődtem, amikor másnapra nem teljesen elelejtette, hanem azzal jelentkezett, hogy akkor lefoglalta a repjegyet meg a szállást, fizetni kéne.
Minden precízen kiszámolva, elrendezve, hajó, bérelt kocsi, lefoglalva, útiterv minden napra öszerakva, már csak indulni kell.
Szóval így keveredtem én márciusban ide.
Magyarázkodás:
Fél éve nem írtam már, mert egyszerűen épp nem volt időm, vagy kedvem. Úgy meg olyan eröltetett lett minden, nem láttam értelmét. Viszont közben rájöttem, hogy minél frisebb az élmény annál könnyebb írni róla, plusz úgy tűnik sok minden fog történni velem, érdemes lenne visszaszokni, így ezen a héten megint billentyűzetet ragadok, aztán a többit majd bepótlom, amikor sikerül.
Szóval én is időben megterveztem és összekészítettem mindent. Más szavakkal szombaton hajnal 9-re állítottam egy ébresztőt, hogy még el tudjak szaladni a plázába például nadrágot venni, mert igazából olyanom nincs, amiben hajlandó lennék a marokkói homokban fetrengeni, vagy esetleg zoknit, mert mint konstatáltam a bőrönd felett állva, nincsen összesen 7 pár normális zoknim. Pedig pár hónapja még egészen biztosan volt, örök talány marad, hogy hol lehetnek.
A gép 16:40-kor indult. Biztos ami biztos, megbeszéltük, hogy 2-kor találkozunk a Kökinél a 200E megállójában. Már előre becsekkoltam, mint mindenki, szóval csak poggyászt feladni mentünk a motozás előtt. Röpke 1 órás sorbanállás, wizzaires nénik kétségbeesett sorakozó labirintus architektúrájának teljes újratervezése, és tömegben nyomorgás után sorra is kerültem. A terminálból induló gépek több, mint fele wizzes volt, mégis 3 pultot kaptak a :sok:-ból. A maradék 80%-a pedig zárva volt. Katasztrófa. Utána átálltunk a következő sorba, a motozáshoz. Mikor legutóbb repültem, még elég kaotikus volt a rendszer, most első ránézésre azt hittem jobb lesz.
A sorakoztatást sikerült rendezettebben megoldani, bár legutóbb nem is volt tömeg. Cserébe, mikor sorra kerültünk, kedves biztonsági őr bácsik magyarul próbálták terelgetni a tömeget, hogy menjen mindenki előre, nem kell sorban haladni, mert sokan vagyunk.
Biztonsági ellenörzés észrevétel: nem vettem le a fém csatos övemet, és nem csipogott be a kapu.
Gyors pisi után maradt egész 3 percünk a kapuzárásig. Futi futi a leghátsó kapuhoz, ami kivezet az épületből, majd kis utcán sétálgatás után elértünk a wizzair boardingoló menekülttáborába. Sorbanállni. Sosem utaztam még velük, így nekem ez is új volt, meg a repülőgép mérete is. Kb egy volán busz borsodban kétszeres nagyítással, több székkel, pedig állítólag zsír új a gép. A tisztasággal nem is volt gond, de a 3 és fél órás út alatt azt hittem elüszkösödik az összes lábam, annyira kevés hely volt. Mikor végre leszálltunk, újra kellett tanulnom járni.
Egyébként az út nem volt vészes. Nem volt turbulencia, gépeltérítés, vagy ablak mellett elsuhanó rakéták. A cabin crew rendes volt, kedvesek. Egy kisgyerek ült a mellettünk lévő sorban, amitől bevallom rendesen féltem, de abszolút jól viselte az utat, semmi komoly sírás.
Mikor leszálltunk, rutinosan szaladt előre Peti és Máté, hogy a bérelt autókat átvegye, amíg mi a csomagokra várunk. Viszont, ha még nem álltunk volna sorban eleget, (oh boy, pedig mi jött még) egy több, mint 1 órás várakozás következett a két autóért. Mivel mindenki az Avistól bérelt, csak ott állt sor, viszont ott mindenki.
Az első uticél egy kajálda volt, mivel mindenki éhezett. Este 11 körül lehetett, amikor megtaláltuk az első plázát, a Plaza Majort, ami kívül erőd, belül színes szagos játszótér feelingben üdvözölte a látogatót. De mivel ezek a népek ilyenkor aktívak, teljesen normális volt az akkora tömeg, hogy egyrészt leparkolni alig tudtunk, másrészt nem találtunk ülőhelyet sem.
Autentikus ízek után kutatva, miután se a kebabosnál kapható pizzát, se a mexikói taco bellt nem éreztük elég spanyolnak és biztonságosnak, bementünk a mekibe. Itt ami először feltűnt, hogy van rendelő automata, valamint, hogy akárcsak szingapúrban, itt is hozzávágnak az emberhez 5-6 kecsapot hamburgerenként, biztos, ami biztos. Mondjuk itt chili szósz nem volt.
Kaja után még röpke 120km autóval, a korom sötétben, mire leértünk La Línea de la Concepción-ra, így sok mindent nem láttam, ezért az út közben spanyolul tanultam a Seat kézikönyvéből. Gattos.
A szobát átvettük, a 4 csillagot nem értettük. A széf nem működik. A terasz ajtó sípol a szigetelés (hiánya) miatt. A 3 ágyból 2 egy double. Több hely nincs is. A zuhany hagyján, hogy fröcsköl és hajszálas, az igazi élményfaktort a benne lévő teljes alakos tükör nyújtja, amiben a zuhany alatt nézegetheted magad, amíg az be nem párásodik. De a célnak megfelel, nem itt ülni jöttünk. A kilátás elvileg jó lesz, csak, ugye… Sötét van.
Hajnal fél 2, 6.30-kor kelünk a vasárnapi marokkói kiruccanáshoz, és még régi jóbarátom, a 23 órás nap is most van, így 4 óra alvás következik.
Hogy mi történt vasárnap, azt meg már csak a következőben írom le, mert megint késő van, és nagyon fáradt vagyok. Készüljetek. Jó lesz.
Engeddel 