mélypont

Azt hiszem ittartózkodásom mélypontjára érkeztem, remélem innen már csak feljebb lesz.

Ez most ilyen panaszkodós lesz.

Az egész azzal kezdődött, hogy elment az orrom előtt a busz. Aztán beértem dolgozni, de a főnök még mindig sehol, úgyhogy azóta sem kaptam meg a beigért gépet. Komolyan mondom, 3 giga ramon szorongok. A telefonomban is több van, tiszta középkor. Tuti malajziából hozták.
Aztán egész nap szenvedtem azzal, hogy elvileg használható, kész eszközök többet hátráltatnak, mint segítenek. Komolyan, úgy érzem, hogy a python és javascript könyvtárak nagyrészét még maga az alkotó sem próbálta ki, mielőtt kitette volna az internetre, mint kész eszköz. A dokumentációk, amik vannak pedig szintén vicc kategória. Amikor egyáltalán van példakód, az teljesen más függvényt használ, mint amihez tartozik, ha meg nincs, akkor odabiggyesztenek egy kis címkét, hogy ugyanúgy működik, mint az XY könyvtár Z függvénye, amiből forkolták az egészet. Csak az XY könyvtár már 6 verzióval arrébb jár, és nincs Z függvénye, de mikor legutoljára volt, már nem arra használták.
És a kedvencem, az “experimental” varázsszó. Ugyan már 3 verzió óta benne van, de experimental. És ez kb annyit jelent, hogy nincs dokumentáció hozzá, nincs példakód, és még azt sem garantálják, hogy működik, de a fél könyvtár használja, és neked is kelleni fog, ha bármi értelmeset akarsz csinálni.

Aztán jött a déli ebéd. Tudtam, hogy csípni fog, és hal íze lesz, de reméltem, hogy legalább hús lesz benne. Gyakorlatilag teljesen sötétben tapogatózok, amikor kaját választok. Fogalmam sincs, hogy zöldség, vagy hús, vagy hal. Igazából ennyi a választék, a tésztát felismerem, rizs meg mindenhez jár. Ha vega lennék rosszabb lenne, mert sosem tudnám, hogy megehetem-e. Így biztosan megehetem, legfeljebb jól nem lakom. Szóval a mai nem hús volt. (Azért kétségbe ne essen senki, éhenhalni nem fogok.)

Aztán ott vannak az emberek. Kezdek megőrülni ebben az open office-ban. Eddig azt hittem, hogy az előző munkahelyemen voltak hangos emberek, akik képesek voltak hangjukkal, esetleg nevetésükkel semmissé tenni a vékony gipszkarton falakat, de az ezekhez képest suttogás.
Azt már meséltem, hogy a főnök nyitott ajtónál kihangosítva telefonál az anyukájával. Az egy dolog. Ő úgysem volt bent ma. Ennél egy fokkal rosszabb az indiai srác a sarokban. Először csak szipogott. Aztán egyenesen horkolt. Mára ott tart, hogy még csak a folyosón voltam reggel, már hallottam. És hétfő óta köhög is hozzá. Illetve nem köhög, csak aprót köhhent. Szóval minden második levegővételéhez horkant egy hatalmasat, majd köhhent egyet kettőt. Egész nap. Nem csak szörnyen zavaró, hanem undorító is szerintem. Eddig tűrtem, mert a többiek sem csináltak semmit, meg féltem, hogy valami vallási oka lehet, hogy nem használhat zsebkendőt, vagy cévitamint, és én leszek a bunkó, de holnap komolyan viszek neki egy százas csomaggal.

Aztán van egy kínai srác. Alapból a megjelenése is szörnyen idegesít. Tudjátok, ilyen kis peckesen jár, és szörnyen magasan hordja az orrát. Aztán persze lehet, hogy csak azért, mert egyébként nálam például két fejjel alacsonyabb, és hogy lásson valamit, de akkor sem szimpatikus. Nagyon hangosan beszél, és ha ott van, be nem áll a szája. Vagy valakinek kiabál az iroda másik végébe, vagy a telefonon tolja. És nincsenek fokozatok, hogy most kiabálok, vagy telefonálok, vagy suttogok. Csak kiabálni tud. És ami a legjobban idegesít, hogy sosem tudom, hogy ez most kínaiul volt, vagy angolul. Nekem szólt, vagy telefonál, vagy másnak. Csak valaki kínaiul kiabál mögöttem, ennyit hallok. Egyébként meg sem próbál úgy beszélni angolul, hogy hasonlítson az angolra. De itt senki. Nem mintha olyan jók lennének. Ahogy telik az idő, rájövök, hogy nem beszélnek ám itt olyan jól angolul az emberek, sőtt… Csak már megértik egymást. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ha szingapúrba jössz, bármilyen nyelven elkezdesz beszélni, és a mondatoban a kulcsszavakat lecseréled angolra, teljesen jó leszel. Itt rendesen a brit srác a kivétel. De neki is valami furcsa akcentusa van, nem az a tipikus királyi. Utána talán egy francia srác a legjobb. Értitek. Egy francia. Angolul. Szóval már teljesen össze vagyok zavarodva, hogy egészen pontosan mi is az az angol nyelv. De megértjük egymást, és az a lényeg. Számomra, és itt legalábbis. Az más kérdés, hogy szerintem egyáltalán nem effektív, de ez már az ő bajuk.

Egyébként nagyon furcsa (és ha épp dolgozna az ember, idegesítő) egész nap hallgatni, ahogy a különböző népek a különböző módjukon angolul beszélgetnek. Van itt kínai, szingapúri, indonéz, kazahsztáni, angol, német, svájci, indiai, francia, van fiú és lány is.

Jött kajálni egy kínai srác a negyedikről. Én a hatodikon dolgozom. Ez egy új srác. És szörnyen idegesít. Ez most előítéletesen és gonoszan fog hangzani, de tudjátok jól, hogy vannak emberek, akiket nem kell megismernetek ahhoz, hogy ránézésre tudjátok, hogy nem lesztek túl jó barátok, mert nem biztos, hogy elfogjátok viselni. (Ez a politikailag korrekt megfogalmazása volt annak, hogy gyökér.)
Már nem azért, mert kövér, vagy szemüveges, vagy nagyok a fülei, semmi ilyesmi, csak az összkép. Nagyon nehezemre esik a legkisebb jellemvonást is kiszúrni az ázsiaiakon, de ezt valahogy sikerült. Aztán persze csak beszélgettünk, mert szeret(ne) az ember pozitívan csalódni. Rohadt nehéz volt, mert még a többi kínaihoz képest is töri a nyelvet. A többiek általában csak makognak. Tudjátok, csing mak cseng ho csung, és ez mondjuk azt jelentette, hogy rizst fogok enni ebédre, angolul. Na ez a srác inkább olyan, mint a szamurájok a filmekben. Nagyon lendületesen és hangsúlyosan (persze nem angol hangsúllyal :)) beszélt, kicsit félelmetes is volt. Egy évig élt ez előtt kanadában, onnan jött ide, mert nem talált ott munkát. (No wonder why… úgy hallottam ott beszélnek angolul.) Először akkor akadtam ki, amikor háromszor kellett elismételnem, hogy könszoltent vagyok itt, mire felkiáltott, hogy á, könszoltant! Majd elmesélte, hogy én igazából keletről származok. Ők kínaiak csak úgy hívtak minket, hogy a hunok. És olyanok vagyunk, mint a törökök. A történelem óra végén elbúcsúztunk, és én tovább mentem a hatodikra.

Amikor már eléggé idegesített a munka, haza indultam. Persze szakadt az eső, és nem volt nálam esernyő, mert egyrészt úgysem ér semmit, másrész meg még mindig tele van tésztával a táskám vasárnap óta, kézben meg nem akartam vinni. Na mindjárt ki is takarítom, hogy megfejeljem a napot.

Ettől függetlenül bementem a boltba kajáért meg innivalóért. Akartam már enni valami pékárút. Ja igen, kérdeztétek többen, hogy miért nem eszek ezt meg ezt. Nos, kenyeret például egész egyszerűen aztért, mert nincs. Itt rizs nő a búzaföldön is, úgyhogy kenyér helyett csak csomagolt tartós kenyeret lehet kapni, már, ha lehet, és drágán. Ennek megfelelően vajat még nehezebb találni, felvágottat meg még nem láttam. A tükörtojás baconnel hasonló problémákat rejt. Egyrészt, ahoz is jól esik a kenyér, másrészt csirkéből meg halból viszonylag kevés szalonnát lehet gyártani, úgyhogy az is elég drága. A tej ugyan ez.
Viszont ma úgy gondoltam, hogy kicseszek velük, így vettem egy ilyet:

Raisin Buns volt ráírva. ~ mazsolás buci. Mazsola ugyan volt benne, 2 is, de arra nem jöttem rá, hogy mitől zöld. A képen talán nem is jön át, hogy mennyire. Élénk világos zöld. Az íze egyébként rendben volt, pont amire számítottam. Olyan tipikus tartósítószeres csomagolt tészta.

És, hogy a tej bevitelem is meglegyen, leöblítettem egy ilyennel:

Ez egyébként elég menő cucc is, még a mekiben is lehet kérni kóla helyett, ezért nem is voltam biztos benne, hogy tényleg az, amire gondolok. A Milo ugye a Chocapic itteni megfelelője. Ennek megfelelően ez egy fémdobozos 2.4 decis kakó, egyenesen malajziából. Pont olyan, mint ahogy képzelitek. Egy középszar kakaó megspékelve a fémdoboz zamatával.

Aztán vásárlás után haza is szaladtam az esőben. Sajna pont építkeznek itt, úgyhogy megáztam, de egyébként elég jól meglehetne úszni. A belvárosban, meg itt is igyekeznek úgy építkezni, hogy ha süt a nap árnyékod legyen, ha meg esik az eső, ne ázz el, ezért majdnem mindenhol van tető az út felett.

Itt pl a szürke tetejű a buszmegálló, és egészen odáig vezet a cserepes tető a házaktól. Én pedig a szintén fedett felüljáróról fényképeztem, ameddig szintén elér a kis cserepes tető.

Viszont mikor hazajöttem szembesültem azzal, hogy nem tudok mosni, mert az indiai srác, aki a másik szobában lakik, konkrétan letörte a mosógép ajtaját. Ekkor határoztam el, hogy a mai poszt nem lesz vidám 🙂

Szurkoljatok, hogy hétvégéig megjavítsák, mert már csak 3 napnyi tiszta ruhám van, az után meg gyűjtést szervezek magamnak, hogy tudjak venni ruhákat, mert itt még a kínai is drága 😀 😀

Na és a végére a lényeg:

Egy honey pomelo. (Köszi, tudom, hogy otthon is kapni.)
Sziasztok!